Kádár bűvös vadászatai

A vadászat úri sport volt, nemesek, arisztokraták, királyok és uralkodók kiváltsága. A világháború azonban a magyar vadállományt is megviselte, ezért 1945 után a vadászat újraszervezett kereteket kapott. Létrehozták a vadállomány helyreállításához szükséges úgynevezett kiemelt rendeltetésű területeket, köztük Tildy Zoltán Köztársasági Elnök protokoll-vadászterületeit, valamint olyan rezervátumokat is, amelyek a vadgazdasági hasznosítás mellett kutatási célokat szolgáltak. A kormány vadászatai ez utóbbi helyszíneken zajlottak.



1950-ben a Gazdasági Főtanács kimondta, hogy Gyulaj, Gemenc, Budavidék-Telki és Gödöllő kizárólag állami vadgazdaságok, ezzel meg is születtek azok a központi egységek, melyekre később a kormányvadászatok épültek. A kezdeti partizán jellegű vadászatoknak 1964-ben, az Egyetértés Vadásztársaság megalakítása vetett véget. A társaság megítélése nem volt felhőtlen, a tagok kiváltságos helyzete idővel ellenérzést szült a társadalomban, melyet a korabeli sajtó több ízben meg is fogalmazott.

A Magyar Nemzet 1983. május 19-i száma például szóvá teszi, hogy az egészségtelenül megduzzadt vadállomány mérhetetlen károkat okoz évről évre a mezőgazdaságnak, vagy hogy a Budai-hegység háromnegyed része zárt terület, így a fővárosi tömegek csak a közigazgatási határokon belül járhatják a természetet.

Szemtanúk szerint a vezetők kínosan ügyeltek a vadászat írott és íratlan szabályainak betartására, de kiváltságos helyzetükből adódóan nem egy esetben kivételt is képeztek azok alól. A vadászatok terítékkel és esti vacsorával zárultak, ahol a kártya mellett a tánc is helyet kapott. De nem csak az elvtársak ropták szívesen, egy ízben a perzsa sah is magyar módra mulatott. Az egyetértés vadásztársaság visszásságait maga a társaság is érezte, amit mi sem bizonyít jobban, mint saját vicclapjuk, a Fácán Matyi. Ebben a többi között önmagukat, a mindenáron vadásztatást, vagy az elkényelmesedett vadászatokat figurázták ki.