Az indiai függetlenség pillanata

2010. január 26. 11:02

URL: https://mult-kor.hu/20100126_hatvan_eve_kialtottak_ki_az_indiai_koztarsasagot

Évszázados harcot vívott India a brit iga alóli felszabadulás érdekében, míg végül a dél-ázsiai ország 1947-ben a független országok sorába lépett, 1950. január 26-án pedig deklarálták az Indiai Köztársaságot. A mozgalmat egyaránt jellemezték militáns és békés, erőszakmentes kampányok.

Az erőszak kudarca

Az 1857-ben zajló, az első függetlenségi háborúként emlegetett, de a helyiek által egyszerűen szipojlázadásnak nevezett események fordulópontot jelentettek a brit birodalom ékkövének tartott gyarmat történetében. A magát egyenesen "India császáraként" aposztrofáló II. Bahádur sah 1862-es halála a Mogul (Mughal)-dinasztia végét jelentette, 1877-ben pedig Viktória királynő az India császárnője címét vette fel.

A szipojlázadást követő évtizedek a szervezett mozgalmak aranykora volt, többek között (Kelet-Indiai Szövetség – 1867, Indiai Nemzeti Szövetség – 1876) ekkor bontott zászlót - a brit hivatali szolgálatból visszavonult Allan Octavian Hume sugallatára - a 73 tag részvételével megalakult Indiai Nemzeti Kongresszus. A jogászokból, tanárokból és újságírókból álló szervezet nem rendelkezett hivatalos ideológiával, az évi közgyűléseiken csupán a brit rádzshoz való lojalitásukat demonstrálták, és olyan, kevésbé problémás témákról vitatkoztak, mint az emberi jogok, vagy a kormányzatban való részvétel lehetősége – az ezekről készült határozatokat aztán rendszerint Londonba és az alkirály kormányához is elküldték.



Jóllehet a Nemzeti Kongresszus a 19. század végére össz-indiai politikai szervezetté vált, teljesítményének értékéből jócskán levont, hogy nem tudta a muzulmánokat magához csalogatni, akik kormányzati szerepvállalásuk alulreprezentáltságát vetették a mozgalom szemére. A kongresszus tagjai ugyan hűek maradtak a koronához, de mások – Bal Gangadhar Tilakkal az élükön – az önkormányzatiság (szvaradzs) mellett kezdtek kardoskodni, s ennek eléréshez az erőszaktól sem riadtak vissza. A muzulmánok 1906-ban alapították meg Muzulmán Ligájukat („nemzet a nemzetben”), aminek a választási reformra tett javaslatai közül néhány az 1909-es, India kormányzásáról szóló törvényben is megjelent.

Az "oszd meg és uralkodj" elvét követve, valamint a hatékony kormányzás jelszavát pufogtatva 1905-ben George Curzon alkirály a hatalmas és népes Bengál felosztását javasolta, amellyel – nem ismervén az indiai közvélemény reakcióját – magára haragította a helyi lakosokat. Ez a függetlenségi mozgalom katalizátorának bizonyult. A kongresszus meghirdette a brit áruk bojkottját (szvadesi), a tartományban pedig a szipojlázadás óta nem látott erőszakhullám vette kezdetét. London meghajolt a többség akarata előtt, a tartomány felosztását ad acta tették; a durbarra érkező V. György király ekkor új főváros áthelyezéséről tett bejelentést (Új Delhi), a ceremóniát azonban beárnyékolta az alkirály, Lord Hardinge elleni összeesküvés kipattanása.

Szervezett fegyveres lázadásokról azonban egészen a huszadik századig nem beszélhetünk: a század elején ennek Bengál már említett felosztási kísérlete adott komolyabb lendületet. A militáns mozgalmak élén az Anusilan Szamiti és a Dzsugantár állt, akik India-szerte toboroztak fiatal férfiakat és nőket. Az első világháború után a fegyveres mozgalmak csillaga leáldozott, mivel számos prominens vezetőjüket letartóztatták, a húszas években azonban sok szervezet újraszerveződött.



Az első világháborúban a Nagy-Britanniának az indiai rebellióra vonatkozó kezdeti félelmét eloszlatta gyarmatbirodalma hősies lojalitása: körülbelül 1,3 millió ázsiai harcolt az afrikai, az európai és a közel-keleti frontokon, jóllehet Bengál és Pandzsáb továbbra is a gyarmatellenes tevékenységek melegágyának számított. Ehhez az időszakhoz köthető a „hindu-germán összeesküvés”, amely egy pán-indiai felkelés kirobbantását tűzte ki célul – ezt azonban egy masszív nemzetközi hírszerzési akció során felgöngyölítették, az 1915-ös indiai védelmi törvény pedig drákói szigorral sújtott le a forradalmi és nacionalista tevékenységekre.

A világégés végeztével a sokat szenvedett (szárnyaló infláció, megemelkedett adók, magas halálozási ráta, influenzajárvány) gyarmat lakosai látványos összeborulásnak örvendhettek, ugyanis a kongresszus szélsőséges és mérsékelt ága félretette ellentéteit és ismét az egység benyomását keltette, ráadásul 1916-ban egy kis időre a Muzulmán Ligával is megegyeztek (Lucknow Egyezmény). 1917-ben Edwin Montagu, India külügyminisztere beszédében már a tartomány kormányzásáról szóló 1919-es törvényt vetítette előre, amelyben választott indiai törvényhozók és brit kinevezettek együttesen kormányoznak – ennek értelmében a helyi kormányzás, a mezőgazdaság, az egészségügy, az oktatás és a közmunkák a helyiek kezébe került volna.



Mahátma Gandhi megérkezése azt jelentette, hogy egy eladdig elitista mozgalom nemzetivé terebélyesedett, szavaira ugyanis milliók mozdultak meg, habár polgári engedetlenségi mozgalmát sokan mégis járhatatlan útnak tartották. Az erőszakmentes kampány (szatjagraha, azaz „harcolni az igazságért”) elindítása után London sem tétlenkedett, az 1919-es Rowlatt Act teljhatalommal ruházta fel az alkirály kormányát, aki elhallgattathatta a sajtót, s elfogatóparancs nélkül tartóztathatott le árulás vagy zendülés címén politikai aktivistákat. Az indiaiak erre országos sztrájkkal válaszoltak, amelyet azonnali brit replika követett: 1919-ben a dzsallianvala bagh-i mészárlásban közel négyszáz (a helyiek becslése szerint 1500) indiait gyilkoltak meg. (A húszas évek passzív rezisztenciáját - asahakar – sokan elégtelennek tartották: ez csupán a címekről és a kormányzati szerepvállalásról való lemondásra, a jogszolgáltatással való dacolásra és a külföldi áruk bojkottjára szorítkozott.)

Gandhi, miután a szélsőséges nacionalisták egy csoportja huszonkét rendőrrel végzett a Csauri Csaura néven elhíresült incidens során, egy időre felszámolta mozgalmát. A húszas években (ekkor Gandhit hat évre bebörtönözték, de két év után szabadult) az indiai politikai spektrum tovább szélesedett, s egyre több mérsékelt, illetve militáns mozgalom kelt életre. Ezekben az években kezdte meg több nagy formátumú indiai személyiség, köztük Dzsaváharlál Nehru és Szubhasz Csandra Bosze is a pályafutását. Nehru elnöksége alatt a Nemzeti Kongresszus konferenciájának lahorei szekciója alatt szándéknyilatkozatot fogadtak el, amelyben már India teljes függetlenségét követelték. 1930. január 26-át (húsz év múlva ezen a napon alakul meg az Indiai Köztársaság) a függetlenségi napnak keresztelték el (Purna Szvaraj).

 

A sómenettől a függetlenségig

Nem sokkal ezután Gandhi megkezdte leghíresebb kampányát: 1930 márciusában dördült el a startpisztoly, s megkezdődött az egy hónapos, Ahmedabadból Dandiba tartó „sómenet”, amely során a brit monopóliumot megsértve, híveivel sót nyert az óceán vízéből. A vezető ezzel a regionális, az etnikai és osztályellentéteket kívánta áthidalni, sóra ugyanis mindenkinek szüksége volt, a tömegeket mobilizálni tudta, s a kongresszust sem idegenítette el magától. A Gandhi és Lord Irwin között megkötött paktum (1931. március) az összes politikai fogoly szabadon engedését helyezte kilátásba, Gandhi pedig lemondván a polgári engedetlenségi mozgalmáról, a Nemzeti Kongresszus egyedüli reprezentánsaként részt vehetett a londoni második kerekasztal konferencián.



Az 1935-ös India kormányzásáról szóló törvény három fő célt tűzött ki: laza szövetségi berendezkedés, a tartományi önállóság elérése és a kisebbségi érdekek megvédése. Mohamed Ali Dzsinnah, a Muszlim Liga éves értekezletén a később lahorei nyilatkozat néven ismertté vált dokumentum elfogadására szólította fel az egybegyűlteket, amely Indiát két különálló szuverén államra, egy hindura, és egy muzulmánra osztotta volna – jóllehet Pakisztán megalapításának az ötlete már 1930-ban felvetődött, az rendszerint – mint ahogy ebben az esetben is – süket fülekre talált.

Az első világháborútól eltérően – noha Linlithgow alkirály sem egyeztetett a gyarmat képviselőivel – az indiaiak kevésbé fogadták lelkesen India hadba lépését a szövetségesek oldalán (a brit indiai hadsereg az egyik legnagyobb önkéntes egység volt, 205 ezer emberrel). Az angliai csata alatt sokak várakozása ellenére Gandhi nem folytatta a polgári engedetlenségi mozgalmát, mondván, nem a „lerombolt Nagy-Britannia hamujából” szeretné India függetlenségét megszerezni. A világháború alatt két fontos mozgalmat kell megemlíteni: egyik az Azad Hind, a Szingapúrban 1943-ban megalakult emigráns indiai kormány, amelyet a Nemzeti Kongresszus egykori elnöke, Szubhasz Csandra Bosze vezetett – ő a tengelyhatalmakkal is kapcsolatba lépett a brit uralomtól való megszabadulás érdekében.



A kiváló szervezőképességgel megáldott, 1920 és 1941 között tizenegyszer bebörtönzött Bosze britellenes magatartására csak olaj volt a tűzre a Dzsallianvalla Baghban történt mészárlás. A félistennek tartott, kalandos életű parancsnok – egyszer közel 700 kilométert utazott gumicsónakkal, hogy egy japán tengeralattjáró Tokióba vihesse – egykori hadifoglyokból és expatriált indiaiakból Japán közreműködésével 40 ezer fős nemzeti hadsereget (INA) szervezett. A segítséggel azonban nem sokra mentek, s a logisztikai nehézségeknek és a gyenge fegyvereknek köszönhetően a tiszavirág-életű kezdeményezés hamarosan elhalt, Bosze pedig feltehetően ekkor életét vesztette. A partizán hadsereg legendája mégis tovább élt: a később árulásért elfogott INA-tagok 1945-ös tárgyalásának közvetítését a nagyobb zendülés elkerülése végett a brit kormány megtiltotta a BBC-nek. Sok történész szerint az INA, és a hadsereg feloszlatását követő lázadások voltak azok a tényezők, amelyek megadták a végső lökést India függetlenségének.

A másik lényeges momentum a Quit India mozgalom meghirdetése volt, amely a háborúba való belépés elleni protestálás jegyében született. Gandhi híveit ismét engedetlenségi kampányra hívta, s felszólította követőit, hogy független népként viselkedjenek, s ne tartsák be a brit törvényeket. Az indiai-burmai határ felé közeledő japán hadseregtől való félelmében Nagy-Britannia újra Gandhi letartóztatásáról döntött, a kongresszust pedig betiltották, amire egész Indiában sztrájkok és demonstrációk kezdődtek; indiai földalatti mozgalmak az egész országban autóba rejtett pokolgépeket hoztak működésbe és kormányépületeket gyújtottak fel. Az ország legnagyobb részén ezek a csoportok vették a kezükbe a kezdeményezést, a Quit India pedig 1943-ra megszűnt létezni – sokan ezért ma már egyértelműen kudarcnak tartják a kezdeményezést.



A Quit India kampányt a haditengerészet bombayi egységeinek sztrájkja követte, Karacsitól egészen Kalkuttáig húszezer tengerész tagadta meg a szolgálatot, mondván, rosszak a munkakörülmények, elégtelen az élelemmennyiség, a kötelékben pedig burjánzik a rasszizmus. A Bolsevik-Leninista Indiai Párt felhívására Bombayben egynapos általános sztrájk vette kezdetét, amely futótűzszerűen terjedt szét az egész szubkontinensen.

Clement Atlee brit miniszterelnök annak érdekében, hogy minél több politikai és gazdasági kapcsolatot tartson fenn egy már független Indiával, nem késlekedhetett tovább a dekolonizáció ügyében. 1947. június 3-án Lord Mountbatten bejelentette a brit indiai birodalom felosztását egy szekuláris Indiára és a muzulmán Pakisztánra. A felosztást – Gandhi ezt végig ellenezte – az emberi történelem legnagyobb népességvándorlása követte: 15 millióan lépték át a határt, hinduk és muzulmánok új hazát keresve. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1949. november 26-ra lett kész az új alkotmány megszövegezésével, míg 1950. január 26-án az Indiai Köztársaságot hivatalosan is kikiáltották, amelynek első elnöke a posztot tizenkét évig birtokló Radzsendra Praszád lett.