A forradalom "elfeledett" hősei
2010. március 12. 11:47
URL: https://mult-kor.hu/20100312_a_forradalom_elfeledett_hosei
Az 1848. március 15-i eseményeket felidézve ma már csak néhány vezéregyéniség alakja jut eszünkbe, pedig sokan voltak - fiatal értelmiségiek és egyetemisták - akik csatlakoztak a Petőfi, Jókai és Vasvári által kirobbantott forradalomhoz. Kik voltak ők és mi lett későbbi sorsuk?
A forradalmi fjúság pillanata
Volt, aki életét áldozta a 48-as eszmékért és a szabadságharcban esett el, másoknak a megtorlás éveiben kényszersorozás, várfogság vagy az emigráció jutott osztályrészül. Akadt köztük, aki félretéve egykori elveit 1857-ben dicsőítő verset írt Ferenc József magyarországi látogatására, és volt, aki az önkényuralom besúgója lett. Többen közülük a kiegyezés után is ragaszkodtak 48-hoz, és a Függetlenségi Párt képviselőiként küzdöttek a dualizmus átalakításáért, mások megbékélve Ferenc Józseffel az új rendszer szolgálatába álltak.
Petőfi
Köztudomású, hogy a nyugat-európai forradalmi hullám megindulása és a március 13-i bécsi forradalom kitörésének hatására Pesten is felgyorsultak az események. Míg a liberális nemesség képviselői (Kossuth, Batthyány, Teleki, Széchenyi és mások) a pozsonyi országgyűlésen igyekeztek elképzeléseinek érvényt szerezni, és a polgári társadalom kiépítését alkotmányos törvényekkel kívánták megvalósítani, addig a pest-budai radikálisok, mintegy félszáz értelmiségi, erőteljesebb, forradalmi lépésekre is mert gondolni. A nézetkülönbségek ellenére, a liberálisokat és radikálisokat egyaránt tömörítő Ellenzéki Kör március 14-i ülésén elfogadta a Tizenkét pontot, de úgy határozott, hogy az ügyet törvényes útra tereli és a követeléseket az ellenzék vezéréhez, Batthyány Lajos grófhoz juttatja el Pozsonyba, hogy ő terjessze azokat az országgyűlés elé.
Vasvári
„Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyűlésén" – írta Petőfi naplójában. "Akkor este Jókai mondta el eredményét vagyis eredménytelenségét nagy keserűséggel és teljes levertséggel. Hallatára magam is elkeseredtem, de el nem csüggedtem. (…) Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt (…) azon tanácskoztunk: mit kell tenni, mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap… hátha holnapután már késő lesz!” A másnapi forradalmi eseményeket már jól ismerjük. Március 15-én egyértelműen Petőfi volt a főszereplő, ő volt a bálvány, a forradalom irányítója.
Jókai
Kétségtelen, hogy Petőfi mellett a forradalom másik legzseniálisabb alakja a szabadságharcban elesett, kiváló szónoki képességekkel megáldott ifjú történetíró és tanár, Vasvári Pál volt. Kettőjükön kívül a vezéregyéniségek közül Jókai Mór, Petőfi barátja élte meg a leghosszabb kort, s bár a kiegyezés után Tisza Kálmán miniszterelnök közvetlen környezetéhez tartozva végül a dualizmus lelkes hívének szegődött, mint a márciusi ifjúság legismertebb életben maradt tagja, egy személyben testesítette meg az utókor szemében ugyan már jócskán megszelídült forradalmat. Hármukon kívül még Bulyovszky Gyula volt jelen azon a bizonyos reggelen Jókai és Petőfi közös lakásán, ahonnan a forradalom elindult.
Bulyovszky
Bulyovszky a forradalmat követő napok népgyűléseinek is ismert szónoka lett. Ifjú feleségét, a később itthon és Európa szerte ünnepelt színésznőt, Szilágyi Lillát is március 15-i szereplésének köszönhette, hiszen a tömegben elvegyült fiatal leány akkor figyelt fel a megnyerő külsejű lelkes forradalmárra. Még 1848-ban össze is házasodtak. A szabadságharc leverése után Bulyovszky hivatalból politikával többé nem foglalkozott, a tárcaírás műfajának irodalmi rangot szerezve ismert publicistaként kereste kenyerét.
Irányi
A március 15-én alakult pesti forradalmi választmányba a forradalom vezetői közül négy ifjút is beválasztottak. Petőfi és Vasvári mellett Irányi Dániel és Irinyi József, a Tizenkét pont megfogalmazója lett a testület tagja. Ugyancsak ők ketten voltak azok, akik később bejutottak az 1848. július 5-én megnyílt első népképviseleti országgyűlésbe is.
Irányi később nagy politikusi pályát futott be. A szabadságharc alatt végig Kossuth híveként politizált, s Irinyivel együtt tagja volt az un. Radical Pártnak, mely az ország köztársasággá alakítását tűzte ki célul. Ott volt a világosi fegyverletételnél, majd Párizsba szökött. Távollétében halálra ítélték és jelképesen felakasztották. Az emigráció mozgalmaiba bekapcsolódva 1859-ben Itáliába ment és Kossuth bizalmasaként a Magyar Nemzeti Igazgatóság jegyzője lett. Később 1861-ben az olasz kormány mellett az emigráció megbízottjaként tevékenykedett. 1866-ban Kossuth Poroszországba küldte, hogy az osztrákokkal háborúzó Bismarckkal tárgyaljon a magyar légió felállításáról. A kiegyezés után 1868-ban Pécs városa országgyűlési képviselővé választotta. Ekkor Kossuth ösztönzésére hazatért és a Függetlenségi Párt vezéreként, 1892-ben bekövetkezett haláláig, a dualizmus rendszerének átalakítása mellett az alapvető szabadságjogokért küzdött. Rendszeresen indítványozta a vallásfelekezetek egyenjogúsítását, a kötelező polgári házasság bevezetését és az általános választójogot. Későbbi nézeteltéréseik ellenére Kossuth, a temetésre küldött koszorú felirata szerint, így búcsúzott tőle: „Itt hagytál bajtárs, követlek, Kossuth.”
Irinyi
Irinyi József, a gyufa feltalálójának bátyja, szintén radikális politikai nézeteivel tűnt ki. 1848. március 31-én röpiratot fogalmazott a Pragmatica Sanctio ellen, hangsúlyozva, hogy Magyarország ne legyen közös fejedelemmel összekötve az örökös tartományokkal. Az országgyűlésen is a baloldal híve volt. 1848 őszén a forradalmi magyar kormány gr. Teleki László mellé küldte Párizsba követségi tanácsosnak. 1850 júniusában őt is halálra ítélték, de két hét múlva Haynautól kegyelmet kapott. Ezt követően visszavonultan élt. Kevesen tudják, hogy ezekben az években ő fordította le többek között a „Tamás bátya kunyhóját” magyarra. Fiatalon, 37 éves korában halt meg. A kiegyezést már nem érhette meg, így nem kellett színt vallania az új rendszerről.
A Tízek Társasága
A Petőfi közvetlen baráti köréhez tartozó fiatal írókból álló Tízek Társaságának (1846) tagjai közül négyen vállaltak aktív szerepet március 15-én illetve az azt követő napok eseményeiben.
Degré
Bérzcy Károly és Lisznyai Damó Kálmán viszonylag fiatalon távoztak az élők sorából, míg Degré Alajos és Pálffy Albert a dualizmus konszolidációján túl annak válságos éveit, az 1890-es éveket is megérték. Közülük Degré, aki a szabadságharcot a Károlyi huszároknál harcolta végig, játszott még a későbbiekben jelentékeny politikai szerepet. A kiegyezés rendszerével nem tudott megbékélni és függetlenségi párti politikával képviselte a magyar parlamentben a váci kerület választóit.
Pálffy
Degrével ellentétben Pálffy Albert, aki a forradalom után néhány nappal megindult radikális „Márczius Tizenötödike” című lap főszerkesztőjeként szenvedélyesen bírálta a forradalmi magyar kormányt és a mérsékelt liberális politikát, a kiegyezés után jócskán megszelídült és korábbi radikalizmusát teljesen feladva a kormánypárti Esti Lap szerkesztője lett. Később ismét az írói pályára lépett és mára már elavult, de akkoriban igen népszerű, szélsőségesen romantikus regényeket írt.
Bérczy
Bérczy Károly, Madách Imre gyermekkori jó barátja volt, 1847-ben Széchenyi közvetlen munkatársaként dolgozott. A szabadságharc után csendes visszavonultságában csak azért tanult meg oroszul, hogy lefordíthassa Puskin Anyeginjét, nagy hatást gyakorolva ezzel Arany László, Gyulai Pál és Vajda János verses regényeire. A kiegyezés évében 1867. december végén halt meg.
Lisznyai
A társaság negyedik tagja, Lisznyai Damó Kálmán, bár március 15-i szerepléséről nincsenek adataink, a Pilvax körének állandó tagjaként, majd a „Márczius Tizenötödike” egyik szerzőjeként biztosan jelen volt a radikális pesti ifjúság mozgalmaiban. Részt vett a szabadságharcban is, 1849-ben honvéd hadnagyként Görgey seregéhez történetírónak nevezték ki. A bukás után közlegényként besorozták az osztrák seregbe. Leszerelését követően kizárólag az irodalomnak élt meglehetősen nehéz anyagi körülmények között. Kicsapongó életformája csak tetézte pénzügyi gondjait, talán ezzel magyarázható, hogy 1857 májusában „Költői üdvözlet” címmel ötven forintért - ami akkoriban jelentős összegnek számított - hajlandó volt verset írni a kormány hivatalos lapjába, a Budapesti Hírlapba az akkor még ugyancsak gyűlölt Ferenc József császár magyarországi látogatása alkalmából.
Egressy
Egressy Gábor, a Nemzeti Színház ünnepelt színésze, 1844-től Petőfi közeli lelki jó barátja, bár egy idősebb generációhoz tartozott, radikális felfogása és a Pilvaxban Pefőfi körül szerveződő Fiatal Magyarország nevű csoportosulás rendszeres látogatójaként a márciusi ifjak nemzedékéhez sorolható. A forradalom napján ott volt a jelentősebb helyszíneken és az események egyik alakítója volt. Este a Nemzeti Színházban a közönség kívánságára a Bánk bánt tűzték műsorra, melyben Egressy Petur szerepét alakította. Az előadást megszakítva a közönség a Nemzeti Dalt követelte, mire Egressy átöltözött és örömmel, teli torokból szavalta a „Talpra magyart!” A szabadságharcban szegedi kormánybiztosként működött, Világos után török földre menekült. Távollétében halálra ítélték. Kínzó honvágyáról naplójának sorai is tanúskodnak, talán ez indította arra, hogy hazatérésének fejében az önkényuralom informátorává szegődjön. Bár kegyelmet kapott, még évekig nem léphetett színpadra, csak 1855-től játszhatott ismét. Szó szerint élt halt a színházért. 1866-ban a Nemzeti Színház színpadán Brankovics György szerepében, a darab tetőpontján esett össze. Többé nem tért magához.
Vidacs
A nyomdánál Petőfi, Jókai és Vasvári mellett az ifjúság által választott küldöttség tagja lett Vidacs János, az ismert gépgyáros fia, aki akkoriban éppen a pesti egyetemen jogot és bölcseletet hallgatott. Egyes visszaemlékezések szerint ő foglalta le a nép nevében azt a nyomdagépet, melyen a Nemzeti Dalt és a Tizenkét pontot kinyomtatták. A lelkes fiatalember szintén végigküzdötte a szabadságharcot. A bukás után először halálra ítélték, majd ezt megváltozatva végül a josephstadti várbörtönbe került. Földy János visszaemlékezései szerint rendkívül makacs, heves természetű ember volt, aki az osztrákok iránti megvetését azzal fejezte ki, hogy rabtartóihoz egyetlen szót sem szólt, egyszerűen hátat fordított nekik. Szabadulása után összeesküvés címén az önkényuralom alatt többször is letartóztatták. A rendőri jelentések szerint az 1864-es március 15-i zavargásokban gyárának munkásai is aktívan kivették részüket. Vidacs a kiegyezést követően is politizált, Deák Ferenc rendszerét megalkuvásnak tartotta, s haláláig (1873) a 48-as párt országgyűlési képviselőjeként küzdött a 48-as eszmékért. A honvéd ügyek és a honvéd menház lelkes szószólója volt. A Kilencek (a megtorlás kilenc áldozatának) újratemetésén 1870-ben kormányellenes beszédével tűnt fel. Élete tragikus véget ért, ugyanis mikor a vezetésére bízott Ferenc József Takarékpénztár csődbe ment, öngyilkos lett.
A forradalom élén
Vasvári baráti köréhez tartozott a forradalomban élen járó fiatalemberek közül báró Nyáry Albert, Korányi Frigyes, a későbbi híres orvos professzor, illetve Oroszhegyi József, Sükei Károly és Hamary Dániel. Ők mind annak a politikai klubnak a tagjai voltak, mely a Jelenkor szerkesztőségében alakult. Hetente kétszer ültek össze, hogy megvitassák a politikai kérdéseket. Miután összejöveteleiket betiltották, ők is áthelyezték székhelyüket a Pilvaxba.
Nyáry
Közülük Nyáry Albert, a szabadságharcban Kossuth szárnysegédje lett, ezért emigrációba kényszerült. Itáliában talált menedéket, ahol 1859-ben a magyar légióban harcolt az osztrák hadak ellen. Emellett, történetírói hivatásának élve, sorra járta az itáliai levéltárakat, hogy felkutassa a középkori Magyarországra vonatkozó forrásokat. Kutatásai során bizonyítékokat keresett egy bizonyos Crouy Chanel Ágost francia herceg Árpád házi leszármazására is. Az ügy akkoriban nagy port vert fel. Nyáry több tanulmánnyal igyekezett alátámasztani a hercegnek a magyar királyi családdal való rokonságát, így bizonyítva igényét a magyar trónra. Emiatt viszont Kossuth haragudott meg rá, és a korábbi két jó ismerős eltávolodott egymástól. 1867-ben tért haza és kiváló tudósként, elsősorban heraldikusként tevékenykedett. Akadémikus és egyik alapító tagja volt a Történelmi Társulatnak, emellett szerkesztője a Turul és az Archaeológiai Értesítő című szakmai folyóiratoknak. 1848 márciusában az ifjú történetíró precizitásával kezdte megörökíteni a „Forradalom napjait”, de a több kötetre tervezett munka befejezését a történelem vihara elsodorta. Csak a március 15-i délelőtti események elbeszéléséig jutott el, de azért így is elsőrangú forrásnak számít munkája, hiszen tőle ismerjük meg a nyomda előtt elhangzott beszédeket.
Korányi
Nemzetközileg is elismert nagynevű tudós lett Korányi Frigyes is a maga szakterületén, aki március 15-én reggel éppen Sauer Ignác belgyógyászati előadását hallgatta, amikor társaival együtt kintről lármát hallva az ablakhoz rohant és meglátta Petőfit, amint a „Talpra magyart!” szavalta. Lelkesedéssel eltelve ő is csatlakozott az egyetemistákhoz és végigjárta a forradalom helyszíneit. Később a szabadságharcban mint alorvos működött. A kiegyezés után nevéhez fűződik az I. sz. Belklinika megszervezése, ahol ő vezette be a rendszeres laboratóriumi és röntgenvizsgálatokat. A tuberkulózis elleni küzdelem élharcosának is tekintjük.
A Vasvári-féle baráti körből még Oroszhegyi Józsa, székely származású orvos emelkedik ki, akinek személye méltatlanul merült feledésbe. A márciusi forradalmat követően gerillacsapatot szervezett és őrnagyként harcolta végig a szabadságharcot, amiért elítélték. A josephstadti várbörtönből való szabadulása után (1856) megszállottként csak a hivatásának élt. Először Románia legszegényebb vidékein, majd az 1860-as években a török kormány megbízásából Kis-Ázsiában, Cipruson és Alexandriában gyógyított. Ezekről a távoli vidékekről rendszeresen tudósította a magyar lapokat. Akkoriban ez maradt számára az egyetlen kapcsolat hazájával. A kiegyezést követően vissza akart térni Magyarországra, de útközben agyvérzés érte, és magatehetetlenül vergődve útonállók mindenéből kifosztották. 1870-ben bekövetkezett haláláig nyomorúságos körülmények között tengette életét. Egy régi bajtársa az utcán ismerte fel a nyomorult embert és a Vasárnapi Ujság hasábjain gyűjtést rendezett számára. Haláláról csupán egy rövid hírben, talán éppen ugyanez a névtelen bajtársa emlékezett meg.
Hamary
Hamary Dániel, szintén orvos volt, aki azon a forradalmi reggelen - visszaemlékezése szerint - hatodmagával indult el Petőfivel a Pilvaxból az egyetemek felé, hogy a forradalmi ifjúságot összetoborozzák. Végigharcolta a szabadságharcot, Komárom várából szabadult. Az 1848-ban még lelkes radikális ifjú, ki röpiratban hirdette a szerzetesrendek betiltását, a kiegyezés után politikával többé nem foglalkozott, csupán orvosi hivatásának, illetve az irodalomnak élt.
Sükei Károly, református lelkész fia, a források szerint egyértelműen a márciusi fiatalok egyik vezére volt. A szabadságarc idején ő is honvédnek állt, majd Perczel Mór hadsegéde lett. A fiatal tehetséges író, aki Victor Hugo, Shelley és Gogol műveit fordította, harminc évesen, még az önkényuralom évei alatt, 1854-ben halt meg.
Vajda
A forradalom főszereplői között nem szabad megfeledkeznünk Vajda János költőnkről sem, aki Petőfi ismeretségi köréhez tartott. Március 15-én és az azt követő napokban számos utcai szónoklatot tartott a pesti népnek. Emellett tagja volt az egyetemi ifjúságnak április 18-án a bécsi nemzetőrség üdvözlésére indított küldöttségének is. A szabadságharcban honvédnek állt, majd büntetésképpen őt is besorozták az osztrák hadseregbe. A kiegyezés előtt Bécsben a kancellária sajtóirodáján dolgozott, a megbékélést követően 1868-tól viszont a kiegyezést hevesen támadó Magyar Újság és a Nép Zászlója című lapok szószólója lett.
Lauka
Többeket említhetnénk még az akkori események szereplői közül, mint például Lauka Gusztáv írót, Petőfi közeli barátját. Neki köszönhetjük a forradalom vicclapját, a Charivari-Dongó-t. A bukás után rövid ideig bujkált, de hamarosan kiderült, hogy nem üldözik. A népszerű versikék költőjét, a mindenből viccet csináló humoristát ellenségei sem vették komolyan. Érdekes módon még a kiegyezés előtt hivatalt vállalt az önkényuralom apparátusában, később levéltárosként működött. Kléh István, aki szemtanúként még 1848-ban megírta a forradalom történetét, később ügyvédként élt és politikával többé nem foglalkozott.
A pesti forradalomban kulcsszerepet játszó márciusi ifjak nemzedékét a 150. évforduló alkalmából a Nemzeti Múzeum kiadványa mutatta be, Körmöczi Katalin szerkesztésében.