A salemi boszorkányok titka

Amerika első telepeseinek nem volt könnyű dolga, hiszen egy óriási és többnyire békétlen vidéken kellett harcolniuk napról-napra az életben maradásért. S mivel New Englandben a 17. században majdnem mindenki hitt a boszorkányok létezésében, úgy vélték, hogy a rejtélyes világ, amely körülveszi őket, láthatatlan lényekkel van tele – jókkal és rosszakkal egyaránt. A gyakori gyermekbetegségeket, háztartási baleseteket boszorkányátoknak véltek. „A boszorkányságba vetett hit alapja egész egyszerűen az volt, hogy megpróbálták megmagyarázni a megmagyarázhatatlant” - véli az amerikai történész asszony.

Miközben a boszorkányságtól sokan féltek, viszonylag ritkán büntették. A new englandi betelepítések első 70 évében mindössze 100 embert gyanúsítottak meg boszorkánysággal; kevesebb, mint két tucat embert ítéltek el, de csak hetet végeztek ki.

Aztán eljött 1692. Az év januárjában Samuel Parris, Salem falu plébánosa furcsa dolgokat tapasztalt közvetlen környezetében. A probléma okának végül a boszorkányságot jelölte meg. Hamarosan vizsgálat is indult. A több héten át tartó kihallgatás után a lányok megnevezték Titubát, Parris indián rabszolganőjét, és két helyi nőt, akik – szerintük – megátkozták őket.

Az előző esetekből kiindulva, bárki azt jósolta volna, hogy az ügy itt véget ér. De ezúttal nem így történt: más salemi nőket is furcsa érzések szálltak meg. Mielőtt a krízis befejeződött volna, további 19 ember állította, hogy megátkozták őket, 54 essex megyei lakos vallotta magát boszorkánynak, és közel 150 embert vádoltak meg azzal, hogy lepaktált az ördöggel. De mi vezetett ehhez az egyedülálló következményhez?

A történészek különböző véleményen vannak arról, hogy Salemben egy jól megfontolt összeesküvés – mai szóval élve: koncepciós per – áldozatai voltak-e az üldözöttek, vagy az áldozatok hallucinogén anyagok fogyasztása miatt érezték magukat megszállva. Mary Beth Norton szerint azonban valami teljesen más állt a dolgok hátterében. Több éves kutatómunka után – amelynek során pszichológiai tényezőket is figyelembe vett – arra a következtetésre jutott, hogy „a salemi eseményeket az északkeleti indiánokkal való konfliktus okozta stressz gyorsította fel”.

Valóban, két kevéssé ismert háború dúlt Maine-ben az idő tájt. 1675-1678-ig az első, míg 1688-1699 között a második. Az angol telepesek mindkét időszakban megsemmisítő verességet szenvedtek a wabanaki indiánoktól. Maine legnagyobb részeit kétszer is elhagyták - 1676-ban és 1690-ben –, és nem is népesítették be utána hosszú évtizedekig.

A kulcsfontosságú momentum a történetben, hogy a salemi üldözésekben a vádlók többnyire azok közül kerültek ki, akiknek a családtagjai a háborúban estek el. Ezek a fiatal nők vallomásukban nem kisebb személyiséget vádoltak azzal, hogy a boszorkányok vezére volt, mint George Burroughs tiszteletest, aki korábban Salem falu és más maine-i egyházközség pásztori feladatait látta el. A katonák csak azért vonultak a wabanakik elleni háborúba, mert a tiszteletes megbabonázta őket – szólt a vád.

A puritán telepeseknek, akik Isten kiválasztottainak hitték magukat, a boszorkányság magyarázatot adott az őket ért háborús veszteségekre. Hiszen az indián ellenségeik oldalán nagy segítséget nyújtott az ördög. Úgy vélték, a wabanakik csak az ő természetfeletti segítségével tudták eltaposni a határon lévő telepeiket.

Késő nyár volt, amikor néhány befolyásos new englandi elkezdte kritizálni a boszorkány üldözőket. Az eltérő vélemények miatt William Phips Massachusetts kormányzója októberben felállított egy különleges bíróságot. De mielőtt befejezhette volna a hivatalos procedúrát 19 embert (14 nőt és 5 férfit) már felakasztottak, egy másik embert pedig megköveztek, miután nem volt hajlandó vallomást tenni. Nyolc másik embert szintén elítéltek, de a halálos ítéletet rajtuk már nem tudták végrehajtani, Phips ugyanis hónapokkal később felmentette őket.

A kormányzó persze még mindig hitt a boszorkányokban, de belátta, hogy számos kísérteties bizonyíték az „ördög megnyilvánulásaként” lett elbírálva a bíróságon, és ezek még számára sem voltak túl meggyőzőek. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy mivel a boszorkányok megjelenése ördögi és nem isteni eredetű, a megszállottak valójában a gonosz ártatlan áldozataivá váltak. A tárgyalásokat 1693-ban újra indították. Csakhogy a massachusetts-i ítélőszékeken a bírák ekkor már nem fogadták el többé a kísérteti bizonyítékot.

Az indiánokkal való háború még hat éven keresztül folytatódott, de már csak elszórtan. A new englandiek lassan biztonságban érezték magukat, és hamarosan megbánták, ami 1692-ben történt. Öt év múlva egy bíró és 12 esküdt formálisan elnézést kért az első ítélet végrehajtása napjának évfordulóján, a kormányzó pedig böjtölést és imádkozást rendelt el, hogy az elkövetett igazságtalanságokat valahogy jóvá tegye. 1711-ben az állam kárpótolta az áldozatok családját. 2001-ben pedig - három évszázaddal azután, hogy a kora-amerikaiak ilyen hisztérikus lincselésbe fogtak – az elitélteket név szerint tisztázták egy Massachusetts-ben emelt szobron.