A szentek sosem lesznek öngyilkosok
2010. április 8. 10:17
URL: https://mult-kor.hu/20100408_a_szentek_sosem_lesznek_ongyilkosok
Százötven évvel ezelőtt, 1860. április 8-án, húsvét vasárnapjának reggelén, a döblingi elmegyógyintézet egyik szobájában holtan találták gróf Széchenyi Istvánt. Halálának körülményei mind a mai napig spekulációk sokaságára adnak lehetőséget. Csorba László történésszel, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójával, a legnagyobb magyar személyiségéről és az új kutatási eredményekről beszélgettünk.
A nemzeti gondolat bűvkörében
Hogyan lehet meghatározni Széchenyi személyiségét? Milyen ember volt?
A kortársak mindenképpen különleges embernek látták. Persze abban az időben egy arisztokrata nagyon sok mindent megengedhetett magának. Lehetett különc, lehetett „bolond”, lehetett abnormális, a szó hétköznapi értelmében. A mágnások voltak a korabeli nyilvánosság főszereplői, és ilyen módon tényleg nagyon sok mindent megtehettek.
Persze, ha utólag tekintünk vissza ezekre a különcségekre, akkor néha nagyon furcsa dolgokat láthatunk. Például Széchenyiről közismert volt, hogy imádott színészkedni. Amikor meg akart valakit nyerni, minden trükköt bevetett. Nagyon tudott másokat utánozni, állandóan grimaszokat vágott, „szövegelt”, dőltek belőle a viccek, adomák. Kemény Zsigmond írta róla, hogy valóságos show-műsorokat rendezett, amikor nála járt: nem bírt nyugton maradni, örökmozgó volt, hanyatt feküdt a pamlagon, feldobta a lábát és úgy magyarázott.
Lehetséges persze, hogy ez már kicsit több volt, mint csupán arisztokrata hóbort, ugyanis felbukkan itt egy mélyebb probléma, ami – úgy vélem – a Széchenyi-irodalomban ma még nem jelenik meg kellő súllyal. Az átlagember számára Széchenyi nagyszerű személyiség, aki korszakalkotó dolgokat vitt véghez: huszártiszt volt, a lipcsei csatában vágtatva vitte az információkat, kaszinót és tudományos akadémiát alapított, fejlesztette a gőzhajózást, beteg volt, a Vaskapunál sziklákat robbantott, megszervezte a Lánchidat, szederegyletet alapított, stb. Ebben a folyamatban az ő betegsége csupán egy életrajzi adat. Ahogy nagyon sok mindent csinált, többek között beteg is volt. Az elmebetegség azonban nem olyan, hogy eltörtem a lábamat vagy kificamítottam a bokámat. Valójában az egész személyiséget döntően megváltoztatja. Ma a pszichiátria azt tanítja, hogy ha az elmebetegség valakiben rohamszerűen kitör, akkor az már soha többé nem múlik el.
Akkor Széchenyi alapvetően egy beteg ember volt?
Igen, akin 1848 késő nyarán, kora őszén rohamszerűen tört ki a baj. Az orvostudomány ettől kezdve már csak abban tudott segíteni, hogy az újabb kitörések kisebb mértékben és esetleg ritkábban következzenek be. Ha pedig az elmebetegség valakiből íly módon tör elő, akkor bizony ott kellett lennie benne már korábban is. Ily módon tehát egy teljesen új problémával találkozunk, amivel a kortársak még nem szembesültek igazán: azzal, hogy Széchenyi valamennyi tettét és viselkedését – tehát gyermekkorától kezdve! – lehet, sőt szükséges az elmebetegség szemszögéből is végignézni.
Ám megoldhatatlan probléma számunkra, hogy máig nem tudjuk, mi is volt a baja igazán. A történeti pszichiátria, bár a korabeli források alapján képes bizonyos következtetéseket levonni, máig nem volt képes meggyőző diagnózist fölállítani. Hiába kerültek elő a naplói, amelyek lenyűgöző forrásai Széchenyi életének, azok alapján sem lehet meghatározni a betegségét.. Annyi bizonyos, hogy nem „klasszikus bolond” volt, mivel az elmebetegség sem a memóriáját, sem a logikáját nem érintette. Ezért van az, hogy akik később Döblingben csak érintkeztek vele, de nem éltek vele együtt huzamosabb ideig, úgy vélték, hogy semmi baja sincs. Deák Ferenc említette többeknek a látogatása után, hogy a gróf még okosabb, még jobban a helyén van az esze, mint bármelyikünknek. Ezek a vélemények azután elterjedtek és széles körben táplálták azt a tévedést, hogy Széchenyi valójában nem is volt beteg. A részletes és alapos orvosi jelentésekből azonban világosan kiderül, hogy ő bizony elmebeteg volt.
Nem csupán arról van szó, hogy nehéz meghúzni a határt a zsenialitás és az elmebetegség között?
Nem. Ez egy széles körben elterjedt téveszme a közvélemény körében, de rég cáfolja az orvostudomány. Miben rejlett Széchenyi gondolkodásának zsenialitása? Abban, hogy bármilyen problémához nyúlt, azt komplex módon, mindig egy nagyobb összefüggésrendszer részeként szemlélte. Itt van például a lóverseny ügye. Nem arról van szó, hogy kimegyek a lovira és nézem, hogy Ráró hányadik helyen fut be, mert föltettem rá ötezer forintot – hanem arról, hogy a modern nemzet nem létezik nemzeti hadsereg nélkül, a hadsereg pedig nincs megfelelő lovak nélkül. A lóverseny tehát a lótenyésztés minőségi fejlesztését szolgálja! Létezik modern gazdaság hatékony szállítás nélkül? A kor alapvető szállító eszköze a ló, tehát megintcsak magas színvonalú lótenyésztés kell ahhoz, hogy egyáltalán a gazdaságot meg lehessen lódítani. Tehát e ponton kiderül, hogy a lóverseny körüli felhajtásban valójában a modernizáló-polgárosító koncepció húzódik meg.
Ugyanez a helyzet a Vaskapuval. Miért is kell robbantgatni a sziklákat? Hát azért, mert nyáron, amikor alacsony volt a vízállás, egyszerűen át lehetett ugrálni a sziklákon az egyik partról a másikra, ennél fogva a Dunán nem lehetett egész évben hajózni. Ha viszont nem lehet hajózni, akkor a nyugati áru hogyan jut el Törökországba és keletre? Folyamatos szállításra van tehát szükség. Így meg kell nyitni a Vaskaput, hogy a Duna ne legyen „vak zsák” többé, ahogy azt Széchenyi mondta. Ha pedig a Duna a fő útvonal, akkor Budapest lesz a fő elosztó állomás, és a leggazdagabb város a Monarchiában. Márpedig a politikai központ oda húz, ahol a gazdasági központ van. Tehát ha Bécsből szépen „lehorgásszuk” a birodalom központját Budapestre, máris megoldódott a hatalmi vita az osztrákokkal, a kuruc-labanc viszály, annyi nemes energia elpocsékolója a két ország történelmében.
Mindez persze nem kizárólag Széchenyi víziója volt, a reformer kortársak ugyanígy gondolkodtak. Széchenyi gondolkodásának ez a zsenialitása azonban aligha hozható kapcsolatba a betegségével. Van ugyanis itt egy alapvető dolog, amire először Lackó Mihály hívta fel a figyelmet, akinek munkássága – úgy vélem – vízválasztó a Széchenyi-irodalomban. Ő azt állította, hogy a történetírás hasonlóan működik ahhoz, ahogy a mindennapi élet egyszerű történéseit rekonstruáljuk. Bizonyos részleteket jól ismerünk, a hiányzó láncszemeket pedig az ún. józan ész logikája alapján egészítjük ki. Ugyanezt teszi a történész is abban az esetben, ha nincs forrás egy adott eseményre – ám ez a legalapvetőbb historikusi attitűd bukik meg, ha a főhős elmebeteg, mert egy elmebeteg tetteit nem lehet a józan ész alapján kitalálni.
Mindez a megfontolás érvényes a halál egész problematikájára is. A Széchenyi-irodalom, azon belül legteljesebben Kosáry Domokos, gyönyörűen felépíti, hogy mi minden történhetett a gróf végnapjaiban. Eszerint 1859-60-ban Széchenyi már olyan jó állapotban volt, hogy Döblingben valójában egy titkos röpiratgyártó központ működött, melyet a bécsi udvar leleplezett. A grófot ekkor megfenyegették, hogy állami elmegyógyintézetbe szállítják, mire ő úgy gondolta, hogy egy „kétségbeesett elhatározással” inkább kivonja magát ez alól az ítélet alól. Amikor közel 20 évvel ezelőtt a Széchenyi-könyvemet írtam, én is ugyanezt a koncepciót fogadtam el. Ma már sokkal óvatosabb vagyok, mert úgy érzem, hogy ha Lackó Mihály gondolatait következetesen végigvisszük, akkor módosítanunk kell a következtetéseinket. Lehetséges, hogy úgy volt, ahogy Kosáry írja, és a halálnak valóban semmi köze nem volt az elmebetegséghez. De az is lehetséges, hogy midezeknek az előzményeknek valójában az égvilágon semmi hatásuk nem volt a gróf végzetes elhatározására – és az kirárólag betegsége belső, számunkra örökre hozzáférhetetlen, kóros mozzanatainak lett a következménye.
A nemzet modern szentje
És lehet annak valami jelentősége, hogy húsvét vasárnap, a feltámadás napján lett öngyilkos?
Semmi jelentősége sem lehet -- és lehet, hogy döntő jelentősége van. Nem tudunk erre válaszolni, mert nem tudjuk, hogy egy elmebeteg agyában ezek a mozzanatok összekapcsolódnak-e egymással. Lehet, hogy Széchenyi úgy érezte, hogy ő is olyan fajta áldozatot hoz, amilyet Krisztus a keresztény tradíció szerint. De erre valójában semmiféle bizonyítékunk sincsen. És az is lehetséges, hogy az elmebetegség számunkra már rekonstruálhatatlan reflexéről van szó, ami annál inkább rekonstruálhatatlan, mert nem tudjuk, hogy valójában mi is volt a baja.
A Crescence-hoz írt leveleit olvasva, Széchenyi valóságos őrülettel ostromolta az imádott nőt, később pedig, egy 1851-es visszaemlékezése szerint, valójában Crescence-ot is csak öncélú hiúságból akarta megszerezni.
Tipikus romantikus rajongásról van szó. A romantikában nem volt szégyen például, ha egy férfi sírt. A férfisírást az érzelmek csodálatos, őszinte kitörésének tekintették. A kor normái szerint mindenki egy Byron-dráma főhősének képzelte magát, és el is játszotta kíméletlenül... Ami pedig a későbbi önvádakat illeti, azok nyilvánvalóan kóros jellegűek. Tudjuk, hogy Széchenyit sokáig bűntudat gyötörte nagy szerelme, Caroline Meade (Pál bátyjának a felesége) halála miatt. Úgy élte meg, hogy az ő szerelme tette tönkre az asszonyt. Nos, Caroline Meade tüdőbajos volt, és ez okozta halálát. Tehát ezt a vádat csak Széchenyi alakította ki magában. És hát ha valakiről tudjuk, hogy elmebeteg, akkor nem lehet eltekinteni attól, hogy egy ilyen rögeszme ne lenne a kórkép része.
Széchenyi esetében mindenképpen kettős személyiségről kell beszélnünk. Lenyűgöző a különbség a nappali és az éjszakai Széchenyi között. A nappali Széchenyi éles eszű, fantasztikus emberismerő, villámgyorsan intézi a dolgokat. Például kocsival kimegy a Dunához és zsupsz, beugrik a vízbe, leúszik a hajóhídig. Ott már várják az emberei, kimászik, felöltözik, hóna alá veszi a tárcáját és a megyeháza felé tartva átnézi az iratokat. Ahogy beér, már folyik a megyegyűlés, leül, be van jegyezve hozzászólásra, kellő pillanatban felpattan és „ledumálja” ellenfeleit. Utána meg megy ebédre, teára, egyéb társadalmi összejövetelre. Ez valahol egy elképesztően racionális életvitel, melybe bizonyos reklámpszichológiai trükkök is beleférnek az áhított cél elérése érdekében. Egy alkalommal Hertelendy Károly a balatoni gőzhajózási ülés előtt jelezte Széchenyinek, hogy baj van. A sok ostoba bugris nem akar pénzt adni, valamit csinálni kellene. Széchenyi azt javasolta Hertelendynek, hogy kezdjen el panaszkodni, és ő majd a kellő pillanatban beüvölti, hogy akkor én megajánlok 10 ezer forintot! – mire a többiek elszégyellik magukat és megkezdődik az adakozás.
Ugyanakkor ott van az éjszakai Széchenyi, tele bizonytalansággal, vívódással, kétségekkel – őt a Napló oldalairól ismerjük. Jaj, borzalmas, ma megint ostoba voltam…, jaj, nevetségessé tettem magam…, most lelövöm magam, hol a pisztoly…, jaj mekkora a májam, hogy megdagadt…, Crescence, gyönyörű nő, de annyira unalmas, hogy nem bírom tovább…, tényleg én minden betegséget megkapok, kivéve a hipochondriát..., stb. Reggel pedig minden kezdődött elölről. Nem tudjuk azonban, hogy ennek a kettős személyiségnek volt-e közelebbi köze az elmebetegséghez.
Azért a kortársai nem tartották bolondnak, csak érzékelték különcségét.
Nem, mert mint említettem az elmebetegség a logikáját és a memóriáját nem érintette. De amikor Döblingbe került, akkor persze már tudták, hogy nagy baj van. Orvosa, Almási Balogh Pál ezt meg is írta utólag az újságban. Először Cenkre akarta vinni, de útközben rájött, hogy azonnal kórházban a helye. Széchenyi 1850-51-ben nagyon súlyos állapotba volt. Családirtási kényszer uralkodott el rajta, azért akarta, hogy távol legyen tőle mindenki, mert az volt a téveszméje, hogy ő hozza szeretteire a bajt. Úgy 1853-54 táján azután megindult az elmeállapot feltisztulása. Aki akkoriban meglátogatta, és csak beszélt vele, nem érzékelte a betegség tüneteit. Nem tudta például, hogy időközönként rátört a verbalománia, egy fajta felolvasási kényszer. Ilyenkor mindent, ami a keze ügyébe került, monoton hangon felolvasott kíméletlenül, legyen az újságcikk, lexikon vagy akár egy étlap. Aztán ott volt a grafománia: reggel 6-tól 11-ig folyamatosan írnia kellett. Vagy a szobái tele voltak ütőórákkal, amelyeket mind különböző időpontokra állított be. Fura ruhákban járt. Volt egy fuvola-típusú hangszere, a „csákány”, amelyen őrjítően mindig ugyanazt a dallamot játszotta. Az is kóros volt, hogy nem akart kimenni az épületből. 1849. szeptember 5-től 1860. április 8-ig csak két alkalommal hagyta el a Görgen-házat.
Tartogathat még a Széchenyi-kutatási bármiféle újdonságot?
Nehéz elképzelni, hogy olyan új forrásanyag kerülne elő Széchenyivel kapcsolatban, amely eddigi ismereteinket drámaian átalakítaná. De talán van még egy halvány esély. A naplókról tudjuk, hogy Széchenyi tikára, Tasner Antal a kompromittáló részeket vagy ollóval kivágta, vagy tussal áthúzta. Amiként arra elsőként Szabad György figyelmeztetett, ma már rendelkezünk olyan technikai eljárással, amellyel a tussal áthúzott szövegek ismét olvashatóvá válnak. Lehet, hogy olyan szövegrészek rejlenek még a sorok között, amelyek érdemben gyarapíthatják tudásunkat.
A történettudomány mindenféle gyilkossági kísérletet kizár, de a közvélemény egy részének körében máig népszerű ez a mítosz. Egyfelől úgy vélik, ha jobb kézzel húzta meg a ravaszt, akkor a fegyvernek a padlóra, a kezeknek a test mellé kellett volna lehullaniuk. Más elképzelések szerint, amikor a grófot halva találták a szobájában, a falon nem volt vér, csak agyvelő, amiből arra következtetettek, hogy már kivérzett, amikor főbe lőtték. Ön mit gondol ezekről az elméletekről?
Elsőnek mindjárt azt, hogy évtizedekig a cenki sírbolt ládájában őrizték Széchenyi ruháit, amelyek tele vannak hatalmas vérfoltokkal... A „kivéreztetési” elképzelés tehát komolytalan. A kezek és a pisztoly helyzetére vonatkozóan pedig egy rendkívül értékes történeti forrással rendelkezünk. A nagycenki plébános, Tolnay Antal, aki 1859-60-ban szoros munkakapcsolatban állt Széchenyivel a falu templomának építése kapcsán följegyezte mindazt, amit e kényes kérdésről tudott. Ugyanis Széchenyi részletesen elmesélte a plébánosnak, hogy mi a legbiztosabb módja a pisztollyal elkövetett öngyilkosságnak, Tolnay pedig a halál után fontosnak tartotta bejegyezni ezt az információt a templom építését megörökítő „historia domus”-ba. „Tisztelt Utódim! (...) Lehetséges, hogy idővel fognak lenni, valamint halálakor is voltak, kik bel-viszonyaiban nem lévén beavatva, az agyonlövést, vagyis öngyilkosságot tagadni buzgólkodnak és azt véletlennek vagy más által megparancsoltnak, érdekből vagy félelemből történtnek lenni állítják. Ez nem áll, ő maga magát végezte ki, erről szeretett neje, a kegyes Grófnő, kedves Gyermekei és grófi nemzetségének minden egyénje erősen meg voltak győződve.”
Ezután magyarázta el, hogy Széchenyi szerint hogyan kell a tökéletes öngyilkosságot végrehajtani: „legbizonyosabb, ha az illető bal kezét élére állítva, bal szemöldöke alá szorítva helyezi és a pisztolynak csövét alájateszi és elsüti, a fenntartott bal kéz nem engedi a pisztoly billenését. S csakugyan halála után combján nyugvó bal kezének tenyere (Zselle székben ült) fekete volt a lőpornak füstjétől, jele, hogy a fentebbi módon cselekedett.” Nos, ha így esik a lövés, akkor a fegyver csövének végét fogó bal kéz és a ravaszt elsütő jobb kéz együtt tartják a pisztolyt és a lövés után együtt hullanak alá a combokra – oda, ahol megtalálták azokat. Különösen erős közvetett bizonyíték az is, hogy lehetetlen más módon megmagyarázni a gróf bal tenyerének befeketedését, ha nem ilyen módon végzett magával.
Mikor fedezték fel a történészek ezt a visszaemlékezést?
1958-ban. Ekkor került be a levéltárba, ahonnan Tilkovszky Lóránt 1961-ben közölte a szöveget. Ma a nagycenki múzeum kiállításának fontos darabja.
Tehát akkor minden kétséget kizárólag öngyilkos volt?
Igen – bár természetesen ezt csupán közvetett bizonyítékok alapján állítjuk. A tudomány nagyon ritkán mondja azt, hogy kizárólag – inkább arról beszél, hogy mi valószínű. Nagyon erős közvetett bizonyíték továbbá, hogy valóban egyetlen nyúlfarknyi dokumentum sincs arra vonatkozóan, hogy megölték volna. Sőt. Inkább arról van szó, hogy a hatalom képviselői dühösek voltak, mert az áldozatuk megmenekült az igazságszolgáltatás elől. Mecséry Károly báró rendőrminiszter felháborodva vette tudomásul, hogy a grófot immár nem lehet bíróság elé állítani. Az az állítás, hogy a felelősségre vonást az udvar nem merte volna megkockáztatni, megalapozatlan.
Miért marad a mítosz mégis, a mai napig életben?
Talán azért, mert a nemzeti érzés alapszerkezete vallásos jellegű, így a nemzet hősei végső soron ugyanazt a funkciót töltik be, mint a vallásos hitvilágban a szentek. Egy hívő számára hallatlanul erős az a párhuzam, ami a gróf sorsát a bibliai történethez köti: amiként a Megváltót megölték a gonoszok, ugyanúgy végeztek a nemzet megváltójával a bécsi gonoszok. Számukra Széchenyi nem hús-vér ember, zseniális, de gyarlóságokkal, betegséggel küszködő honfitársunk, hanem a nemzet modern szentje – márpedig a szentek sosem lesznek öngyilkosok.