Az Anna-bálok mítosza

Színes társas összejövetelek

A 19. századi füredi Anna-bál emléke a köztudatban is úgy él, mint egy hazafias szellemtől áthatott rendezvény, ahol a magyar ruha és a magyar tánc kizárólagossága dívik: "Így ment évről évre az elnyomatás első esztendeiben, a Bach-korszakban, és később is. Tüntető bálok voltak ezek, hangos sírva-vigadó nótázásokkal." Bárhogy nézzük is, igencsak ordas közhelynek fest a fenti mondat. Nem véletlenül. Ha ugyanis szemezgetünk az Anna-bálok 1825-től datálható múltjában, sokkal színesebb és árnyaltabb kép bontakozik ki előttünk.

A legenda szerint a nemrég felújított Horváth-házban Szentgyörgyi Horváth Anna (vagy Anna Krisztina) névnapi bálja volt az első Anna-bál. Jól hangzó történet ez, csupán ott sántít, hogy a leányzó neve egyszerűen „csak” Krisztina volt. Az ellenben tény, hogy a későbbi aradi vértanú, eleméri és ittebei Kiss Ernő altábornagy feleségül vette Krisztinát, akit állítólag ezen a bálon ismert meg.

Ha viszont a később altábornagyné nem Anna volt, hanem Krisztina, akkor miért Anna-bál és miért nem Krisztina-bál? Azért, mert a bál az Anna-naphoz kötődött, de nem a házi kisasszony tiszteletére, hanem egész más okból. Anna-bálok ugyanis nem csak Füreden voltak (bár idővel kétségkívül ez lett a leghíresebb), hanem más fürdőhelyeken is. Az Anna-bál valójában — bármilyen meglepően hangzik ma már — a főidény záró bálja volt, és az augusztus a 19. század elején, derekán már utóidénynek számított.

De mi a helyzet a magyar zenével, a magyar ruhával és a sírva vigadó, hazájukért tüntető hazafiakkal? Szerencsére 1841-ből az akkor Füreden édesanyjával nyaraló Slachta Etelka soproni leányzó igen részletesen leírta az azévi Anna-bálon történteket. Nem csoda, hogy így tett, Etelka a fürdőn akkor megismert későbbi férjével, Szekrényessy Józseffel igen élénk flörtbe bocsátkozva kokettált.

Lássunk egy párbeszédet pár nappal a bál előtt: „Szerdán Szekrényessy mondá, Annára nem marad, kell néki engem kerülni. Éppen tánc után sétáltunk, Szekrényessy fel vala hevülve, s egy déclaration követé a másikat. Használám a pillanatot: „Annára hogyan állunk?” „Hogyan állunk? Hát úgy, hogy én Önt szívem mélyéből imádom!” — mond ő. „De én azt kérdem,” — mondám mosolyogva, kitérve — „hogyan állunk Annára?” „Hja, Annára?! Én azt nem hallottam volt — s így e tévedésből Önnek azt mondám, mit érzek, mi szívemet nyomá, e tévedésből Ön mindent tud!” Szekrényessy ma mondá: „Anyja sokkal inkább kedvez nékem; annak inkább kegyében állok, mint Önében.” „Csak azt ne higgye!” — mondám belevágva — „Akkor igen csalatkozik; bizonyossá tehetem Önt, hogy igen téved. Csakhogy én nem mutatok többet, mintsem érzek!”

Ezek után Etelkát — akit pedig igazán nem lehet hazafiatlansággal vádolni, hiszen minden nemzeti kezdeményezést buzgón pártolt, főleg, ha Széchenyi István grófnak is köze volt hozzá, írt irodalmi lapokba stb. — mi izgatta? Nem valamiféle hazafias tüntetés, hanem ez: „Ki lesz Anna-báli cotillontáncosom?”

Cottilon, tehát nem csárdás! A táncok leírására pedig igencsak érdemes figyelmet fordítani: „Első keringő vala. Valóban, ülésre sem jutottam. Derra majdnem kizárólag velem; Kupricz rendesen minden második tourt. Polkában sokat két ulánusunkkal s Schmerzinggel — azonban a két Rónayt egy atyjukról tudósító, vagy inkább haldoklását hírlelő sürgöny hívá el már délelőtt. Hogy roppant és roppant sokat táncoltam, nem is említem. […] Első francaise-t Szekrényessyvel előtáncoltam. […] Ma már sok kosarat osztottam, mind két francaise-ba,s cotillonban is. […] Végre megérkezett a cotillon.”

Etelka leírásából tehát az derül ki, hogy a korszak divatos táncai, zenéi határozták meg az Anna-bált, meg az is, hogy a leányzó igencsak szeretett a társaság középpontja lenni, afféle alfanőstényként uralni a teret. Nem érzékelhető ugyanakkor a magyaros identitás keresése, aminek hiányát szintén igazolni látszik pl. olyanok jelenléte mint báró Schmerzing.

Némi adalékot a báli viselethez is nyújt Etelka naplója: „Egy asztalon nagy virágbokrétákkal s szalagbokrokkal ékesített ág vala felállítva. Én szalagomat Gludovácz frakkjába tűzém, s nolens–volens kelle neki velem táncolni. Mondá, élte végéig őrzendi emlékül. Azonban engem annyi úr választott, hogy végül öt bokréta vala kezemben. […] Két ulánusunk parádéban vala, természetes, hogy az is feltűnt, hogy ők legtöbbet velem táncoltak.”

Frakk tehát és nem dolmány, díszmagyar, illetve a katonákon egyenruha. Van-e ebben bármi elítélendő egyébiránt? Meglátásom szerint nincs: az Anna-bál vendégei, tetszik a sablonokban gondolkodó utókornak vagy nem, egész egyszerűen szórakozni akartak, a kor divatjának megfelelő körülmények között. A bált az azon részt vevők nem tekintették olyan eseménynek, ahol „demonstrálniuk” kellett volna bármit, hanem egyszerűen csak annak, ami valójában volt: szórakozási alkalomnak, jeles társasági eseménynek. Annál is inkább, mivel az Anna-bál meglehetősen szűk körű rendezvényként nem volt alkalmas arra, hogy az ott szórakozók öltözékükkel, viselkedésükkel, egyáltalán bármi más módon tüntessenek politikai — vagy egyéb — nézeteik mellett.

Visszatérve Slachta Etelkához: számára a legnagyobb fájdalom az volt, hogy a bál korán véget ért: „Azonban cotillon után nyugóra következett s ebben távoztak Semsey, Meskó, Csúzyék; Zichyék nem is voltak. Borzadásomra hallám, hogy Vojnitsné is már kocsiért küldött, Tercsinek lába fájt: nem táncolhatott többé. Ugyan megjártuk! Kezdetén azon hír szállongott, becsukják a kaput, egy óra előtt nem szabad senkinek távozni — s íme most vége mindennek.” Fiáthék is már hűteni kezdék maguk. A mellékterembe ültünk; fagylaltot ettünk. Schmerzing és Derra mellém ültek. Szekrényessy, Gludovácz, Balla előttem állottak. Végre megzendült új keringő, Vojnitsné nem állhata ellen az ostromnak — s én ismét körben repültem. Druszámnak is néhány tour megengedtetvén. Mindenki betódult e kis terembe, s a táncosok egész, hosszú sora fűzött egymásután karjára. Az udvarlókra kétszer, háromszor is került a sor. Jött az öreg báró Schmerzing. „De!” — mondám, „Már a kocsiért küldetett.” „Csak egy tourt még! Csak nem engedem Önt előtte távozni, míg ez ünnepély kecses királynéjával még egy búcsú tourt lejtek!” Ezt még fia, Babory, Szekrényessy, Derra követé! Végre bejelentették a kocsit, s én, amúgy felmelegűlve csak magamra terítém köpenyegem — s nehéz szívvel váltam meg az örömhelytől, melynek örömeinek ily korán kelle búcsút mondanom.”

Lehetne persze azzal érvelni, hogy ez csupán egyetlen bál, s arra vonatkozóan is egyetlen forrás. Lássuk tehát, hogy az Életképek tudósítója, Tanárky György pár évvel később, 1847-ben, mit ír az akkori Anna-bálról. A bál általa feszültnek érzett légkörét érzékeltető, árnyalt iróniával fűszerezett sorai igen tanulságosak: „Társalgási tónja: előkelő, azaz német, itt-ott francia és magyar: táncza: német, kevés francia ‘s még kevesebb magyar, ‘s egyetlen árva mazur.”

Ez a rövid tudósítás egyfelől jól példázza, hogy Etelka sorai hitelesek a zenét stb. illetően. Másfelől Tanárky már számon kéri a nem elég magyaros szellemiséget — pontosabban annak látványos megnyilvánulásait, demonstrálását. Ráadásul említést tesz két fiatalemberről, akik megunva a polkát és keringőt, hajnali öt óra tájban lementek a táncterem ablakai alatt levő teraszra, s az ott talált keszthelyi zenebandával húzatni kezdték a „Hejh, hejh magyar ember össze üti bokáját” kezdetű nótát. Az már megítélés kérdése, hogy ez a jogosan felháborodott hazafiak figyelemfelkeltő cselekedete volt-e, avagy csupán két pityókás fiatalember otrombasága? Akciójuk azonban annyiban sikeresnek mondható, hogy a bálterem ablaka alatt játszott magyar zene lecsalogatta a báli vendégek egy részét, akik maguk is a szabad ég alatt táncoltak tovább.

1. Színes társas összejövetelek
2. Anna-bálok 1849 után