Ágyút öntöttek a 16. századi diósgyőri műhelyben
A diósgyőri vár területén, illetve környezetében 2002 óta folynak régészeti kutatások. Az eredményekről Lovász Emese és Makoldi Miklós tájékoztatták a Múlt-kort.
Műhelyek szolgálták ki a várbelieket
A négy saroktornyos vár a korábbi ásatások során már elárulta titkait: napvilágra kerültek a nemzetségi vár csekély falmaradványai, a korábban `libalegelő` képét mutató domb alól pedig előbukkantak az alsóvár falai, gyilokjárói és kaputornyai. 1968-ra befejeződött a feltáró-helyreállító munka, és az akkori szakmai közvélemény szerint `legkiemelkedőbb magyar romhelyreállítás`-nak tartott vár megnyithatta kapuit a látogatók előtt.
A vár környékét érintő beruházások tették lehetővé a régészeti munkálatok újbóli megindítását. A vizesárokban az egykori falszakaszokhatalmas mennyiségű kőtörmelékének eltakarítását kellett véghezvinni. Az iszap olyan "kincseket" is megőrzött, mint az Anjou-kori leletanyaggal keltezett rétegből előkerült kesztyű és bőrcipő, vagy az óriási mennyiségű, szinte ép késő-reneszánsz kerámia.
Sikerült a kutatás határait kiterjeszteni a vizesárkon túlra, az egykori vársík területére is. Az Árpád-kori objektumok, köztük egy mészégető, valamint egy 16. századi fazekasműhely maradványai, egy csontfaragó műhelyre utaló állatcsontok az egykori pezsgő kézművességről tanúskodtak. A vártól keleti irányban mintegy 500 méter távolságra a régészek megtalálták annak az É-D irányú kőkerítésnek a maradványait, amely minden bizonnyal legkülső gyűrűként funkcionált. A mai Várfürdő területén feküdt az egykori "Királynék fürdője", illetve itt egy újabb műhely jelezte a "kiszolgáló tevékenység" hajdani meglétét.
Félbemaradt az ágyú elkészítése
A Várfürdő területén, északkelet-délnyugati irányban nyitott, 17,6 m hosszú, 1,2 m széles szelvény délnyugati végében 2 méteres mélységben egy középkorinak tűnő kisméretű (mindössze 26cm átmérőjű) harang öntőformájának maradványai kerültek elő. A 16. századra datálható harang formájának mindössze csak az alsó részét sikerült megfogni, hiszen a többi a kész bronzharang kiszedésekor elpusztult. A belső mag alja egész jó állapotban megmaradt, azonban a magot és a külső formát elválasztó fapeckekről és a külső formáról nem mondható el ugyanez. A szakemberek szerint a kora újkori öntőmesterek a gázképződés elkerülése végett a forma alatt égetéssel kiszárították a földet, és nagy valószínűség szerint a belső magot és a külső formát is a helyszínen `in situ` égették, majd tapasztották körbe.
A szelvény kibővítése közben, a harangöntő formától alig néhány centiméterre, kissé mélyebb szinten egy másik öntőforma alakja bontakozott ki a téglás omladékból. A jelenség különlegességét belső oldalának nyolcszögletű volta adta, illetve, hogy a formába soha nem öntöttek bronzot, hiszen akkor szétszedésnél elpusztult volna. Funkcióját nehéz meghatározni, mivel a formának nincs belső magja, csak egy lapos, kiégetett alja - tehát a bronztárgy tömör lett volna, ha elkészül. Továbbá egyik oldalán középtájt egy kettős bevágás fut végig.
Ezek alapján arra lehet gondolni, hogy ez egy tömörre öntött, kívül nyolcszögletű ágyúcső vége lett volna, célzóberendezéssel ellátva. Az ágyú csövét pedig, a nagyobb üzembiztonság érdekében (hogy ne robbanjon fel az ágyú) csak utólag fúrták volna ki.
A funkció meghatározásnál felmerült egy keresztelő medence esetleges alkatrésze is, de ennek ellentmond a forma tömörsége. A további ásatások remélhetőleg választ adnak a nem mindennapi lelettel kapcsolatos kérdésekre.
