Vallásháborúval indult az európai öldöklés
Bakó Béla harmincéves háborút bemutató sorozatának második részében a háború kezdeteit eleveníti fel a prágai defenesztrációtól Bethlen Gábor taktikázásain át az önálló cseh államiság eltörléséig.
Volt, akit kidobtak az ablakon
1618-ban a Habsburg dinasztia volt a legerősebb hatalom Európában. `Austriae est imperatura orbi unverso`, hangzott a büszke szózatuk, és nem minden alap nélkül dicsekedtek. Az övék volt Austria és Tirol, Styria, Karintia, Carniola, Magyarország azon területei, amik nem voltak török kézen, Szilézia, Moravia, Lusatia, és Csehotszág, Burgundia nyugati része, délen olasz területek a Nápolyi királyság, Szardínia és Szicília.
A spanyol és portugál király is közülük került ki, és megvetették a lábukat az újvilágban is Chilében, Peruban, Brazíliában és Mexikóban: a házasodás politikája sikeresebb volt a hódításnál. Európa többi része azonban egyre inkább rossz szemmel nézte a házasodás politikájának diadalát, a Habsburg hatalom felemelkedését. A hagyományos európai eszme, a hatalmi erőegyensúly nem engedhette meg az ilyen mérvű felemelkedést.
Az uralkodó - ahelyett, hogy utólag megpróbálta volna elnyerni támogatásukat - protestáns templomok elfoglalásával, lerombolásával sorra sértette meg az 1609-es - a cseh rendek vallásszabadságát és alkotmányát garantáló - hitlevél pontjait. Ez alapján jogosan tarthatjuk a háborút a vallási ellentétek nyílt agresszióba torkollásának, a harmincéves háborút - annak kezdeti szakaszában mindenképpen - vallásháborúnak.
Már a 16. század közepe óta tartott a viszálykodás a csehországi rendek és az uralkodó között, amely 17. század második évtizedében a Habsburg-dinasztián belüli ellentétek nyomán veszélyesen kiéleződött. A nyílt konfliktus kirobbanásához a broumovi és a hrobyi protestáns templomok lerombolása szolgált ürügyül. A nem katolikus rendek tanácskozást hívtak össze, melyen a két császári helytartót hatáskörük túllépésével vádolták meg, és 1618. május 23-án a helyben megejtett rövid per után a prágai vár kancellárjának ablakából kihajították Vilém Slavatát, Jaroslav Martinicot és íródeákjukat. Ezt követően a felkelő rendek bejelentették, hogy a Habsburg-dinasztiát megfosztják a cseh tróntól, és Frigyes, pfalzi választófejedelmet választják meg új királynak.
A háború a küszöbön állt, de a protestánsok számára szinte azonnal kedvezőtlenül alakult a helyzet. I. Jakab angol király ekkoriban éppen a katolikus hatalmak felé közeledett, és lányának, Erzsébetnek - aki 1613 óta V. (Pfalzi) Frigyes hitvese volt - sem nyújtott támogatást. Az angol király sem a hollandokkal, sem a franciákkal nem lépett szövetségre a Habsburgok ellen, a Liga és az Unió közti reménytelen közvetítésre korlátozta tevékenységét.
Hiába követelte a puritán közvélemény otthon a csehek megsegítését, a királyt a spanyol követ tartotta befolyása alatt és győzte meg arról, hogy csak úgy mentheti meg veje számára Pfalzot, ha eltávolítják Csehország trónjáról. Elmaradt a birodalmi protestáns támogatás is, amely a Protestáns Unión belüli egység hiányát mutatta. Bár Thurn gróf rendi seregei Bécs ellen vonultak, sőt 1619 augusztusában Frigyest cseh királlyá is koronázták, de sok támogatást nem nyújtott az őt hatalomba emelő cseh rendeknek.
A meginduló ellenségeskedésben a cseh rendek egyelőre nem számíthattak a szomszédos országokra - többek közt Magyarország rendjeire sem. Legfőképp a belső társadalmi bázisuk hiányzott, hiszen a társadalmi korlátaitól béklyózott vezető arisztokrácia nem gondolt a nemzeti ellenállás kiszélesítésére. Mivel a bécsi udvar is felkészületlen volt, a felkelés kezdetben sikeres volt. Ezek azonban kétes értékűek voltak, melyeket hamar vereségek követtek, minthogy a cseh hadsereg fizetetlen volt, a rabló, dúló zsoldosok ellen pedig már ez év augusztusától kezdve maga a cseh nép kelt fel, az a cseh parasztság, amely kezdetben támogatta a jezsuitákat és Habsburgokat visszaszorító felkelést.
Az új cseh király elsőként nem nyugatról, hanem keletről, Bethlen Gábortól kapta az első komoly támogatást. A novemberben lezajlott Bécs elleni támadás a cseh és magyar (erdélyi) csapatok közös hadművelete volt és az összeműködést az 1620 januárjában megkötött cseh-magyar szövetség helyezte hivatalos alapokra.
Radikális változások Közép-Európában
Bethlen európai szinten ismert hadvezér volt, ám mégsem foglalta el Bécset, hanem 1619 novemberének végén hirtelen elvonult onnan, majd békét kötött II. Ferdinánd császárral. Ezt később szemére vetették a protestáns Unió vezetői is, de a fejedelem Bécs alatt kapott hírt arról, hogy régi ellenfele, Homonnai György kozák és lengyel csapataival Sztropkónál szétverte Bethlen Gábor vezérének, Rákóczi Györgynek csapatát, és már Kassáig nyomult előre. A férfinak ezért ekkor ott kellett hagynia Bécset, és a veszélyes belső ellenség ellen fordult.
A fejedelem 1623-as és 1626-s sikeres hadjáratai a császáriak ellen növelték a tekintélyét mind a protestáns, mind a katolikus országok előtt. Egyszer a Morva folyó melletti Gödingnél a győzelme már biztos volt, amikor fegyverszünetet kötött a császáriakkal. Egyrészről csodálták hadvezéri képességeit, másrészről megbízhatatlannak nevezték.
Ráadásul a Katolikus Liga megkapta azt a külső támogatást, amit a Protestáns Unió európai szövetségesei elmulasztott megadni az övéinek. Jakab magatartása bátorította a francia diplomáciát is, és elérte hogy a protestáns német fejedelmek a cseh ügyben semleges álláspontra helyezkedtek, kiszolgáltatva a cseh felkelést a katolikus nemzetközi összefogásnak, amely a Liga és Spanyolország vezetésével 1620 tavaszán már kibontakozott, megindítva a koncentrált támadást Csehország ellen. Mindezt Bethlen Gábor, erdélyi fejedelem - egyébként megkésett - támogatása sem tudta ellensúlyozni, és a Katolikus Liga Tilly vezetésével 1620. november 8-án a fehérhegyi csatában szétszórta Frigyes felkészületlen csapatait.
A felkelés bukását belső gyengeségek is siettették, amikor Miksa bajor választó már elfoglalta Felső-Ausztriát és Prága felé tartott. Frigyes közvetlenül a bukás előtti hetekben értesült a hozzá küldött angol és francia követektől, hogy nem számíthat nyugati segítségre. A hollandok is megtagadták az általa kért kölcsönt. Egyedül Bethlen Gáborra építhette terveit, akinek magyar királlyá választása a magyarországi rendek támogatását is ígérte. A jóakarat ellenére azonban hiányoztak a közös együttműködés anyagi feltételei, és 1620. november 8-án, Prága mellett, Fehérhegynél a túlerő elsöprő győzelmet aratott a cseh hadsereg felett, ami egyúttal a felkelés végét is jelentette.
A cseheket szörnyű megtorlások érték. A cseh függetlenségnek három évszázadra vége lett, huszonnégy vezetőt kivégeztek, elsöpörték a helyi arisztokráciát, és új, Habsburg-hű réteget emeltek a helyére. A huszitizmus révén oly sok véráldozattal elismertetett cseh nyelvet betiltották, és a némettel váltották fel. A rendi intézményeket is felszámolták, a protestáns lelkészeket és híveket elüldözték. A cseh alkotmány "módosítása" - gyakorlatilag felszámolása - az osztrák örökös tartományok rendi különállásának is a végét jelentette. 1627-ben Csehország Habsburg örökös tartomány lett. Frigyes Hollandiába menekült, a Protestáns Unió gyakorlatilag feloszlott, Bethlen Gáborral Nikolsburgban különbékét kötöttek.
Az ellenségeskedés súlypontja ezután Németországba tevődött át, a húszas évek második felében az északi hatalmak léptek előtérbe. Franciaország, Hollandia, Anglia és Dánia kötöttek szövetséget a Habsburgok ellen.
