Hatvanéves lett Izrael

`Bázelben megalapítottam a zsidók országát, s ha most még nevet is ezen valaki, várjatok öt vagy legfeljebb 50 évig és meglátjátok` - írta Herzl Tivadar naplójában a 19. század végén. 50 évvel később, 1948. május 14-én David Ben Gurion miniszterelnök aláírta Izrael állam függetlenségi nyilatkozatát.

Cionizmustól az új államig

Palesztinában, Európában és Oroszországban, több helyütt - egymástól függetlenül - a 19. század végére, a túltengő nacionalizmus és a pogromok hatására kialakult az ún. cionizmus. A mozgalom célja Izrael függetlenségének újbóli kivívása lett. 1895-ben a budapesti, német ajkú zsidó családból származó Herzl Tivadar megfogalmazta a `Zsidó állam` című tanulmány első vázlatát. Ennek szellemében 1897-ben összehívták az Első Cionista Kongresszust. A helyszín Bázel (Svájc) volt.

Kezdetben az asszimilálódott, a neológ és a liberális zsidó közvélemény határozottan elutasította a kongresszus céljait, ugyanakkor először az angol külügyminiszter támogatta (az 1917-ben kiadott Balfour-nyilatkozat arra bátorította a világban szétszóródott zsidóságot, hogy vándoroljanak be az Oszmán birodalom széthullásával brit kézre került Palesztinába).

A betelepülő zsidóság több hullámban (alija) érkezett a szinte teljesen arabok lakta mai Izrael területére. Az újabb és újabb arab támadásoktól tartva 1921-ben megalakult a Hagana (magyarul Védelem), a bevándorlók alapította fegyveres szervezet, melynek legfőbb feladata a zsidó telepek védelme lett. A Hagana defenzív berendezkedése számos tagjának nem tetszett, így a belső ellentétek eredményeképpen 1931-ben a kilépett tagok megalakították a milicista Irgunt (Hagana Bet). Mind az Irgun, mind az Irgunból kivált még radikálisabb Lehi (későbbi nevén a Stern-csoport) a rendszeres, főleg brit katonák ellen elkövetett merényleteik miatt mind a britek, mind a mérsékeltebb izreali szervezetek (köztük a Hagana is) terroristaszervezetnek tekintette.

A többségi arab lakosság nyomására 1939-ben a brit kormány nyilatkozatban (Fehér Könyv) korlátozta a bevándorlási lehetőségeket, a következő öt évre összesen 75 ezer ember kaphatott csak letelepedési engedélyt, korlátozták a földvásárlási lehetőségeket, és kilátásba helyezték egy izraeli-arab közös kormányzású független állam létrehozását Brit-Palesztinában 10 éven belül. Ez az intézkedés tovább mélyítette az arab-izraeli konfliktust. London az Egyesült Államok fokozott bevonásával a felelősség megosztására törekedett. Hivatalosan nem helyezte hatályon kívül a Fehér Könyvet, a bevándorlók számát továbbra is korlátozta, de gyakorta szemet hunyt az illegális bevándorlás felett.

1945 novemberében Emest Bevin brit külügyminiszter az alsóházban bejelentette, hogy közös angol-amerikai vizsgálóbizottságot állítanak fel a zsidó immigrációval és Palesztina jövőjével összefüggő kérdések tanulmányozására. Az ún. Grady-Morrison bizottság 1946. július végén javasolta, hogy a brit hatóságok adjanak ki 100 ezer bevándorlási engedélyt a holokauszt borzalmait túlélt, hazájukból távozni kívánó európai zsidóknak. A mandátum helyébe az ajánlások kétnemzetiségű föderatív struktúra fokozatos kialakítását javasolták.

Washington azonban idegenkedett a közvetlen katonai részvételtől. London így kénytelen volt egyedül cselekedni, olyan időpontban, amikor az általános palesztinai biztonsági helyzet - főképp a zsidó irreguláris szervezetek, az Irgun, és a Lehi terrorakciói miatt - egyre romlott. A két nép közötti és a britekkel szembeni feszültség csúcspontja az 1946. július 22-én a palesztinai brit főhadiszállás, a King David Hotel ellen elkövetett 91 halálos áldozatot követelő robbantás volt, nagyban hozzájárult az ENSZ 1947-es közgyűlésére kidolgozott és beterjesztett Palesztin rendezési tervhez.

A brit munkáspárti kormány a konfliktusban érdekeltek részvételével szeptemberben Londonba kerekasztal konferenciát hívott egybe a Grady-Morrison-terv megvitatására. Erre azonban se a cionisták, se a palesztinai arab nacionalisták nem küldték el képviselőiket. A decemberi bázeli cionista kongresszuson pedig a David Ben Gurion vezette centrum álláspontja győzedelmeskedett, amely a mandátumterület felosztását követelte.

A küzdelem az ideológiáról, nem a tényekről szól

1947 februárjában London a terület jövőjéről való döntést az ENSZ-re ruházta. Ekkorra már Palesztina maradt a régió egyetlen mandátumterülete. Az erőszakos cselekmények szélesedése miatt a világszervezet nagy fontosságot tulajdonított a mielőbbi rendezésnek. A Közgyűlés rendkívüli ülése életre hívta az Egyesült Nemzetek Palesztinai Különbizottságát (UNSCOP). A 11 ország képviselőiből álló testület a közgyűlés szeptemberi ülésszaka elé két javaslatot terjesztett: egy kisebbségi indítványt, amely Jeruzsálem fővárossal föderatív palesztin állam létrehozását, és egy többségi javaslatot, mely a bibliai terület felosztását szorgalmazta. Az 1947. november 29-én elfogadott 181. sz. határozat ez utóbbi indítványt támogatta.

A későbbi évtizedek eseményeit nagyban befolyásoló döntés a közel 28 ezer km2-t kitevő mandátumterületet 8 részre osztotta: 3-3 körzetből 1948 októberéig egy zsidó, illetve egy arab államot akart létrehozni. Jaffa mint arab enklávé ékelődött volna a zsidó államba, Jeruzsálemet pedig tíz évre ENSZ védnökség alá akarták helyezni. A határozat ellentmondásos volt: további bevándorlásra számítva a zsidó államnak juttatták a mandátumterület 56 százalékát, de az itt élő, mintegy egymillió lakos közel 50 százalékát arabok, illetve beduinok tették volna ki, ami ellen a cionisták hevesen tiltakoztak. A tervezet biztonsági okokból a kb. 730 ezer lakossal létrejövő arab államban csak tízezer fős zsidó lakossággal számolt. A határozat fontosnak tartotta a két új állam gazdasági uniójának a megteremtését, s előírta, hogy Nagy-Britannia katonai jelenlétét 1948. augusztus 1-jéig meg kell szüntetni.

A felosztási határozatot az arab államok december közepén közzétett hivatalos nyilatkozatban elutasították. A két etnikum fegyveres csoportjai közt már szinte az ENSZ döntés másnapján összetűzések kezdődtek, a kivonás előtt álló brit erők ezekbe egyre kevésbé avatkoztak be. Az Irgun által 1948. április 9-én végrehajtott tömeggyilkos akció után eluralkodott pánik, s a folytatódó terrorakciók miatt az arab lakosság nagy számban kezdett menekülni a zsidó fennhatóság alá kerülő területekről. A zsidó telepesek ellen arab irreguláris csoportok hajtottak végre támadásokat.

Május 14-én Tel-Avivban deklarálták Izrael Állam létrejöttét. Az új államot az USA és a Szovjetunió az elsők közt ismerte el. A függetlenségi nyilatkozat aláhúzta, hogy Izrael készen áll zsidó bevándorlók fogadására; ugyanakkor az új állam határait nem rögzítette. Az ideiglenes kormány első rendelete hatályon kívül helyezte az 1939-es Fehér Könyvet, s jogszerűnek ismerte el a korábbi években történt illegális bevándorlást. Az Arab Liga államai nem voltak hajlandóak elfogadni a döntést, szinte azonnal megtámadták Izraelt, s kitört az első arab-izraeli háború.

Azóta eltelt hatvan év és több háború. Néha ugyan felvillant a békekötés reményének halvány fénysugara, amelyet mindig árnyék követett. Egy történész nemrég így fogalmazott: "Izraelben és Palesztinában mindenkinek van ideológiai programja. A küzdelem valójában az ideológiáról, nem a tényekről szól. Ki tudja, hogy mik is a tények?"

(Felhasznált irodalom: 20. századi egyetemes történelem. Szerk.: Diószegi István - Harsányi Iván - Németh István)