Új memóriaintézmény a láthatáron

Az írott anyagok és a műsoros videókazetták kiadóinak hazánkban is köteles példány szolgáltatási kötelezettségük van. Audiovizuális tartalmakra hasonló rendszert célszerű bevezetni, ilyen egyelőre még csak néhány országban, például Franciaországban, Svédországban és Hollandiában működik. Nem tüntetnek az utcán óriási elégedetlen tömegek azért, hogy archív televíziós műsorokat nézhessenek. De megkérdezhetjük: miért van szükség múzeumokra és közkönyvtárakra? A kultúra a hagyományokon alapul, a hagyományok pedig egyebek között a múzeumokban és a könyvtárakban őrződnek meg. Az elektronikus audiovizuális műsorok is a nemzeti kultúra részei, elengedhetetlenek a történelmi és kulturális emlékezet számára. Nem az a kérdés tehát, hogy miért kell ezeket összegyűjtve, egységes rendszer szerint megőrizni, hanem az, hogy ez miért nem történt meg mind a mai napig. Húsz-harminc év múlva a legpontosabban éppen az ilyen archívumokból lehet majd megtudni, hogyan éltünk, hogyan gondolkodtunk, milyen ruhákban jártunk, mit ettünk, mik voltak a napi problémáink. A megőrzés nagyon fontos, de önmagában még kevés; a hagyományok csak a közzététellel válnak életünk részévé. De ugyan miért ne tennénk lehetővé, hogy bárki szabadon hozzáférjen a digitális archívumban őrzött vagyonhoz, ugyanúgy, mint bármilyen más közgyűjtemény értékeihez? Egy ilyen archívum létrehozása olyan óriási beruházás, hogy mellette a szabad hozzáférés technológiájának biztosítása szinte észrevehetetlen tétel. Ráadásul a digitális technológia szinte tálcán kínálja az internetes hozzáférést.(Franciaországban, amióta bevezették az audiovizuális termékekre is a kötelespéldány-szolgáltatást és létrehozták a digitális archívumot, a médiakutatás és -feldolgozás megtízszereződött.) Az infokommunikációs technológiák óriási mennyiségű adat kezelését(tárolását, továbbítását és rendezését) teszik lehetővé. Ám úgy látszik, hogy ez sem elegendő: az információs igény és a technológia egymást erősíti, gerjeszti, s egyelőre a fejlődési spirál emelkedése nem szelídül. Az, hogy ez a jelenség jó, avagy rossz-e, tudjuk, erősen vitatható. Számtalan eddig elképzelhetetlen lehetőség nyílik meg előttünk, a "rohanás" azonban egyre több emberi és társadalmi problémának forrása... Egy hagyományos és egy digitális kulturális gyűjtemény között óriási a különbség. A könyvtárban és a múzeumban kulturális információt (jó esetben értéket) hordozó tárgyakat gyűjtenek: könyveket, iratokat, újságokat, festett, rajzolt és fotografált képeket, filmeket, videó- és hangszalagokat stb. Az archivátornak (a könyvtárosnak) az a legfontosabb feladata, hogy osztályozza, leírja, megőrizze, s ha szükséges, restaurálja ezeket a tárgyakat. Számára a maga fizikai valóságában előtte levő tárgynak (az elsődleges dokumentumnak) csupán egyetlen tulajdonsága az az információ, amelyet hordoz. Ellenben a digitális archívum nem tárgyakat, hanem információt gyűjt és tárol, itt a hordozó fizikai minősége csupán átmeneti, járulékos adat. A digitális archívum gondozójának ezért nem is az a fő feladata, hogy az adathordozót őrizze és karbantartsa; ha a hordozó megsérül vagy egyszerűen csak elavul, az információt (persze veszteségmentesen) átmenti egyik fizikai hordozóról a másikra. Lássunk egy példát! A hagyományos filmarchívum technológiai fejlesztése azt célozza, hogy az eredeti celluloid filmszalag minősége az idő múlásával a lehető legkisebb mértékben csökkenjen. Ezzel szemben a digitális képarchívum fejlesztői azon törik a fejüket, hogy miként menthető át az információ az egyikről a másik hordozóra- kellő időben és veszteség nélkül... Eszerint a hagyományos archívum jelszava a restaurálás, a digitális archívumé a migráció (az információ átmentése), legyen szó képről, hangról vagy szövegről. A mai mágneses hordozókra épülő archívum anyagát - jelen tudásunk szerint - tízévenként át kell menteni újabb hordozókra.