Joschka gondjai a külügyi csontvázakkal

Náci múltú diplomatából bőven akadt az NSZK első évtizedeiben. Köztudott, hogy a berlini Wilhelmstrassén található külügyminisztérium Joachim von Ribbentrop minisztersége idején erős náci befolyás alá került. A hitleri elnyomó gépezeteknek (SS, SD) komoly ráhatásuk volt a személyi állomány összetételére. Náci párttagkönyv (NSDAP) nélkül aligha kerülhetett bárki is magasabb beosztásba, 1938 után pedig még az állományba kerülésnek is előfeltétele volt a náci párttagság. A Wilhelmstrasse korifeusai jócskán kivették a részüket az 1942 januárjában egy, a berlini Wannsee tó partján álló villában elfogadott terv kidolgozásából, amely az európai "zsidókérdés végső megoldását" (Endlösung) tűzte ki célul.

 

Független történészek ezért már korábban megkérdőjelezték az 1951-ben Bonnban újjászületett külügyminisztérium azon állítását (amely még a 70-es években is hivatalos álláspont volt), amely szerint a tárca az egyik központja volt a náci rezsimmel szembeni ellenállásnak. Ma már az a hivatalos nézet, hogy a minisztérium "nem volt a barna zsarnoksággal szembeni ellenállás fészke", olyan kevés volt a munkatársak között a nácizmus ellenfeleinek a száma.

 

Tény, hogy mégis voltak ilyenek: például azok, akik tagjai voltak a Hitler elleni legkomolyabb, 1944. július 20-án megkísérelt merénylet tervébe beavatott csoportnak. Ám utólag eldönteni, hogy az NSDAP-tag külügyi dolgozók közül ki állt szemben a hitleri rezsimmel, csak egyéni vizsgálat alapján volna lehetséges. Ezt viszont mind külső szakértők, mind a tárca elutasítja. "Egy ilyen eljárás egyenlő volna egy második nácítlanítási procedúrával" - utalt Hans-Jürgen Döscher történész a Die Weltben az 1945 utáni igazolási eljárásokra.

Hogy utóbbiak nem voltak komolyak, azt jól mutatják a külügyi tárca egykori aktái. `A korábbi hivatalnoki réteg megpróbálta aktivizálni régi kapcsolatait` a nyugatnémet külügyminisztérium felépítésekor, ami kiválóan sikerült neki. Nem sokkal 1951 után a tárca felső színtű vezetőinek (területi osztályvezetőktől fölfelé) kétharmada egykori náci párttagok közül került ki - mutatott rá Döscher. Ennek a Konrad Adenauer vezette első nyugatnémet kabinet is a tudatában volt - de nemigen tehetett ellene semmit. `Az ember nem öntheti ki a piszkos vizet, ha nem jut hozzá tiszta vízhez` - kommentálta a kor kényszerét az osnabrücki történész.

 

A fentiek fényében nagyon is érthető, ha a külügyi tárca munkatársi gárdája berzenkedve fogadta Fischer rendeletét. Német lapokban számos cikk és olvasói levél jelent meg, nyíltan támadva a Nüsslein halála kapcsán született döntést, és újabb frontot nyitva a vízumaffér miatt amúgy is szorongatott helyzetben lévő miniszter ellen. Bírálóinak vitorlájából Fischer most azzal próbálja meg kifogni a szelet, hogy kezdeményezte az 1867-ben (még Otto von Bismarck idején!) létesített minisztérium teljes történetének a feldolgozását. Mint a berlini Die Tageszeitungnak adott interjúban kifejtette, a feladattal független történészekből álló bizottságot kíván megbízni.

 

Erre már évtizedekkel ezelőtt sort kellett volna keríteni - kommentálta a lépést Heinrich August Winkler történész, aki szerint azonban az "öszetartozás szellemétől áthatott" külügyminisztériumnak "nemigen fűződött érdeke" a sötét múlt kritikus átvilágításához.

 

(Panoráma - Dorogman László)