2024. tavasz: Tróntól a Szentszékig
ITT vásárolhatsz termékeinkből

Magyar csapatok a caporettói-áttörésben

2005. május 30. 13:12 Balla Tibor

Az olasz történészek nagy része és a közvélemény csak `caporettói csodá`-nak, a német, az osztrák és a magyar hadtörténeti irodalom csak flitsch-tolmein-i (karfreiti) áttörés-nek, vagy tizenkettedik isonzói csatának nevezi a központi hatalmak 1917 októberében az első világháború olasz frontján végrehajtott legnagyobb szabású támadó hadműveletét. Minden tekintetben különbözött a korábbi isonzói csatáktól, most az osztrák-magyar fél támadóként lépett fel. Az offenzíva jelentős hadászati sikert hozott, de - ellentétben az orosz fronton az osztrák-magyar és német szövetségesek által 1915. május 2-án elért gorlicei áttöréssel - dön-tően nem változtatta meg a hadszíntéren a kialakult helyzetet, és az olasz hadsereg a harcok elülte után is lekötötte az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének nagyobbik részét.

1917 őszére a délnyugati arcvonalon közel két és fél éve küzdő osztrák-magyar csa-patok igen meggyengültek, tartalékaik vészesen kimerültek, harci moráljuk hanyatlott. Egy újabb nagy erejű olasz támadás sikeres visszaverésére kevés reményük volt. Már a tizenegyedik isonzói csata során arra a meggyőződésre jutott az osztrák-magyar hadvezetés, hogy az Isonzónál és a Karszt-fennsíkon védekező Svetozar Boroević vezérezredes vezette hadsereg-csoport helyzetét csak egy gyors, megelőző jellegű ellentámadással lehet megjavítani. Báró Arthur Arz von Straussenburg gyalogsági tábornok - 1917 februárjától Ausztria-Magyarország haderejének vezérkari főnöke - a támadás kiindulópontjaként a Flitsch és Tolmein között elterülő medencét szemelte ki, amely elődje, báró Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy egy korábbi tervére volt visszavezethető. Arz elhatározását segítette, hogy Tolmeinnél az osztrák-magyar erők az Isonzótól nyugatra álltak, Flitschnél is a folyó közelében húzódtak állásaik, az offenzíva végrehajtásához azonban német segítséget tartott szükségesnek.

IV. Károly, a dunai birodalom uralkodója eleinte presztízsokokból ellenezte, hogy német csapatokat is bevessenek a hadművelet során, másrészt úgy vélte az csökkenti a Monarchia különbéke-kötési lehetőségeit az antant hatalmakkal, sőt kiváltja a brit és francia erők megjelenését az olasz fronton. A császári és királyi hadsereg-főparancsnokság azonban az uralkodó ellenállását leszerelte. A Paul von Hindenburg vezértábornagy és az Erich Ludendorff gyalogsági tábornok irányította német legfelsőbb hadvezetőség úgy döntött - miután a hegyi háborúban különösen jártas, Konrad Krafft von Dellmensingen bajor altábornagy a helyszínen győződött meg a terv kivitelezhetőségéről -, hogy Otto von Below porosz gyalogsági tábornok vezetésével hét hegyi harcban tapasztalt hadosztályt, erős tüzérségi, aknavető, valamint vadász- és bombázórepülő-alakulatokkal bocsát szövetségese rendelkezésére.

Németország és Olaszország csak 1916. augusztus 28., a Berlinbe küldött olasz hadüzenet óta álltak egymással hadiállapotban. A német alakulatok most első ízben jelentek meg az isonzói arcvonalon. Ekkoriban az orosz és a román fronton a nagyobb harccselekmények gyakorlatilag már megszűntek, így onnan a Monarchia hadvezetése hét osztrák-magyar hadosztályt csoportosított át a délnyugati frontra.

A hadművelet a `Waffentreue` (szövetségesi hűség) fedőnevet kapta. Az eredeti támadási terv 1917. szeptember 8-án nyerte el végső formáját, mely szerint az Otto von Below porosz gyalogsági tábornok irányította (vezérkari főnöke Konrad Krafft von Dellmensingen altábornagy), újonnan felállított 14. német hadsereg (hét német és nyolc osztrák-magyar hadosztály) csapatai mérik az olaszokra a döntő csapást. Az Isonzó folyó völgyében támadnak, az olasz állások áttörése után a sikert mielőbb továbbfejlesztik, gyorsan az olasz főerők hátába jutnak, majd kiérve az észak-olasz síkságra Cividale, Codroipo irányában törnek előre és az ellenséget a Tagliamento folyóig szorítják vissza. A Boroević-hadseregcsoport 2. és 1. Isonzó-hadseregének az a feladat jutott, hogy ezzel egyidejűleg kösse le az ellenséget, majd lépjen fel támadólag a Bainsizza- és a Karszt-fennsíkon, ha a főirányban végrehajtott offenzíva sikerre vezet. A hadművelet sikerének előfeltétele az olasz ellenállás megszervezését lehetetlenné tevő meglepetés elérése volt, továbbá az, hogy a támadók egy-két nap alatt birtokba vegyék az Isonzó jobb partján húzódó, a Júliai-Alpok részét képező, 1500-2200 méter magas hegyvonulatot. A délnyugati front parancsnoksága a hadművelet kezdetét eredetileg október 22-re tűzte ki.

A központi hatalmak hadosztályainak felvonultatása az offenzívához szeptember 15-től egy hónapon át tartott és október közepéig megtörtént. Kétezernégyszáz száztengelyes szerelvénnyel (kb. százezer vasúti kocsi) nyolc vasútvonalon szállították a csapatokat, a szükséges harceszközöket, a felszerelést, a lőszert a kirakodó állomásokra, majd onnan néhány hegyi úton a hegyekben található megindulási körletekbe. Az utak az október tizedike óta tartó állandó esőzések miatt rossz állapotban voltak, azok helyreállítására nyolcvanháromezer munkást (háromnegyed részben hadifoglyokat) vettek igénybe, két tábori vasutat és több drótkötélpályát is építettek. A csapatokat hegyi felszereléssel és téli ruházattal látták el. A tüzérség egy részét és a lőszert a bevetésre szánt gyalogság maga vontatta és szállította a helyére. Általánosságban elmondható, hogy a szállításokhoz nem állt rendelkezésre elegendő ló és málhásállat, valamint gépkocsi. Az élénk olasz repülőfelderítés miatt az utakon nappal szünetelt a forgalom, éjszaka viszont szervezetten folyt. A támadáshoz másfélmillió tüzérségi lőszert (annak tíz százaléka gázlövedék), hétszázezer kg robbanószert, kétszázharmincezer rohamsisakot, ugyanannyi gázálarcot, ezerhétszáz vagon műszaki felszerelést és építőanyagot valamint rengeteg élőállatot szállítottak a támadási körzetbe. A tüzérség és a trén lóállományát hetvenezerre emelték, hogy azok a támadó csapatokat majd követni tudják. Az olaszok első két állásának légi felderítését német pilóták végezték el, ugyanis korábban az olasz légifölény miatt az osztrák-magyar repülőgépek a frontvonalat sem tudták átrepülni.

A hadműveletet jól álcázták. A szövetségesek mindenképpen el akarták hitetni, hogy a támadás Dél-Tirolból indul. A megtévesztés érdekében Otto von Below tábornok nagy kísérettel tüntetően a tartományba utazott, majd onnan titokban tért vissza hadseregéhez. A német csapatokat nagy kerülővel, a Brenner-hágón keresztül szállították az Isonzóhoz. A német alpesi hadtest három rohamzászlóalját a tiroli fronton be is vetették, ráadásul hamis rádióüzenetekkel zavarták meg az ellenséges felderítést. Az elterelés olyan jól sikerült, hogy az olaszok az Isonzó mellől több hadosztályt tiroli frontszakaszukra szállítottak át. A német hadosztályokat csak a támadás előtti este vonták előre a megindulási állásokba, azt megelőzően pedig a német tisztek a császári és királyi hadsereg egyenruhájában végezték a szükséges megfigyeléseket. 1917. október 22-én estére a tüzérség és a gyalogság elérte a számára kijelölt állásokat. A késedelem és a katonák kimerültsége miatt az offenzíva időpontját végül két nappal későbbre halasztották.

Az Isonzó-fronton 1917. október 24-én a Karintiában harcoló, báró Alexander Krobatin vezérezredes vezette osztrák-magyar 10. hadsereg nyugati szárnyához kapcsolódva a 14. német hadsereg állt, melynek tartalékát a császári és királyi komáromi 33. és a 4. gyalog-, valamint a 13. lövészhadosztály képezte. Támadási sávjának határa a Rombon hegytömbtől a folyó középső szakaszán található Seló községig terjedt.

Alárendeltségébe tartozott a Flitsch körül felvonult, Alfred Krauss gyalogsági tábornok (Jenő főherceg, a délnyugati front főparancsnokának vezérkari főnöke) vezette császári és királyi I. hadtest, amelyben a Monarchia legjobb hadosztályai kaptak helyet: a 3. Edelweiss (havasi gyopár) hadosztály (állománya 90 százalékban osztrák-német), a 22. lövészhadosztály (benne a magyar többségű esztergomi 26. gyalogezred, a cseh 91. gyalogezred, és két osztrák császárvadász ezred), az 55. gyaloghad-osztály (többségében osztrák-német, illetve bosznia-hercegovinai gyalogezredek), ezenkívül tartalékként a német vadászhadosztály. A 14. hadsereg maradék erői Tolmein körül és attól délre sorakoztak fel. Hermann von Stein német altábornagy csoportját (III. bajor hadtest) a vegyes nemzetiségi összetételű, hegyi kiképzést kapott 50. osztrák-magyar gyaloghadosztály (benne az aradi 33., a nagyváradi 37., a szegedi 46., a temesvári 61. gyalogezred zászlóaljai), a 12. német gyaloghadosztály és az alpesi hadtest, valamint tartalékban a 117. német gyalog-hadosztály alkotta. Albert von Berrer német altábornagy csoportjába (német LI. hadtest) a 26. és 200. német gyaloghadosztály; Karl Scotti osztrák-magyar altábornagy csoportjába (császári és királyi XV. hadtest) az 1. közös gyaloghadosztály (a szatmárnémeti 5., a losonci 25., a zágrábi 53., az ungvári 66., a szabadkai 86. gyalogezredek zászlóaljaival, valamint a zágrábi 31. tábori vadászzászlóaljjal), továbbá a 5. német gyaloghadosztály tartozott.

A Boroević-hadseregcsoport két hadseregében összesen 15 hadosztály és 6 tartalék hadosztály várta a jelet a támadásra. A Johann Henriquez gyalogsági tábornok vezette 2. Isonzó-hadseregben (melynek tartalékát az 57. /a kassai 34. és a székesfehérvári 69. gyalogezredek egy-egy zászlóaljával/, a 9., a 28. és 29. császári és királyi hadosztály képezte) Ferdinand Kosak altábornagy csoportját a 60. (a pécsi 52. és a péterváradi 70. gyalogezredek zászlóaljaival) és a kolozsvári 35. közös hadosztály, a Karl Lukas gyalogsági tábornok irányította XXIV. hadtestet a 24. és az 53. magyar népfelkelő hadosztály, az Alois Schönburg-Hartenstein herceg, lovassági tábornok vezette IV. hadtestet a 43. lövész és a 20. honvéd had-osztály alkotta. Támadási sávja Selótól a Monte San Gabrieléig terjedt. A Wenzel Wurm táborszernagy irányította 1. Isonzó-hadsereget (tartaléka a 106. valamint a 21. lövész hadosztály volt) a Rudolf Králicek gyalogsági tábornok vezette XVI. hadtest 58. (a pancsovai 23. tábori vadászzászlóaljjal, a máramarosszigeti 85. ezred egy zászlóaljával, valamint a károlyvárosi 96. gyalogezreddel), 63., és pozsonyi 14. hadosztályai; a Georg Schariczer altábornagy vezette temesvári VII. hadtest 44. lövész-, 17., 48. (az otocsáci 79. gyalogezreddel) gyaloghadosztályai; valamint a Maximilian Csicserics altábornagy vezényelte XXIII. hadtest budapesti 41. honvéd, valamint 10. és 12. gyaloghadosztályai alkották.

E hadsereg a Monte San Gabrielétől az Adriáig vonult fel. Mindegyik csapattest meghatározott feladatot kapott. Minden fontosabb frontszakaszon jelen voltak a magyar alakulatok, és alaposan kivették részüket a győzelemhez vezető harcokból.

Velük szemben két olasz hadsereg helyezkedett el. A Luigi Capello altábornagy (majd annak betegsége miatt 1917. október 25-től Luca Montuori altábornagy) vezette 2. hadsereg Flitsch és Sagrado között vonult fel. A Flitsch és Tolmein közötti frontszakaszon voltak a leggyengébbek az olasz erők, ott mindössze a IV. hadtest sorakozott fel három hadosztállyal. Tolmeintől Sagradóig a XXVII., a XXIV., a II., a VI. és a VIII. hadtest állt tizenöt hadosztállyal. A 2. hadsereg tartalékát a VII., a XIV. és a XXVIII. hadtest hat hadosztálya, valamint hét Cividale, Palmanova körzetében szétszórt egyéb hadosztály alkotta. Az Emanuele Filiberto di Savoia, Aosta hercege irányította 3. olasz hadsereg csapattestei Sagradótól az Adriai-tengerig húzódó állásokat foglalták el. Alárendeltségébe tartozott a XI., a XIII., a XXIII. hadtest nyolc hadosztálya, tartalékát a XXV. hadtest két hadosztálya képezte.

Az olasz védelem az erők egyenlőtlen elosztása (Flitsch és Tolmein között csak két, a görzi medencében hat, a Karszt-fennsík déli részén tizenegy zászlóalj állt kilométerenként) ellenére szilárdnak látszott, sok helyen három-négy védővonalból állt és bőven ellátták tüzérséggel, betonozott géppuskafészkek és erődök, sziklába épített tüzelőállások erősítették, a völgyeket önálló támpontokkal és az azokból lőtt kereszttűzzel zárták le.

Az olasz főparancsnokság a készülő offenzíva előkészületeiről időben értesült, a Monarchia hadseregének néhány szökevény tisztjétől. Ennek megfelelően a szembenálló 2. olasz hadsereget komoly tartalékokkal erősítették meg, a főcsapás irányát az egymásnak ellentmondó felderítő jelentések miatt azonban nem tudták megállapítani. Luigi Capello altábornagy az osztrák-magyar támadást a Bainsizza-fennsíkon várta, elhanyagolta a védelmi állások műszaki megerősítését és e helyett saját támadásának ugyanott történő folytatására készülődött. Néhány nappal az áttörés előtt Luigi Cadorna hadseregtábornok, olasz vezérkari főnök megtekintette az Isonzó völgyét lezáró Stol-hegyháton, valamint a térségben lévő egyéb olasz állásokat, és meg volt győződve azok áttörhetetlenségéről.

1917. október 24-én reggel nagyon rossz idő volt, a támadás helyszínéül kiszemelt völgyekben esett az eső, az azokat kísérő magaslatokon erősen havazott. A tájon uralkodó köd miatt rövid távolságokra is alig lehetett ellátni, amely szinte lehetetlenné tette a saját és az ellenséges tüzérségi célmegfigyelést. Az áttörés sikere pedig alapvetően a tüzérség eredményes működésétől függött. A meglepetés eléréséhez a hadvezetés a nagy erejű és rövid ideig tartó tüzérségi előkészítés mellett döntött.

A központi hatalmak támadása hajnali két órakor két és fél órás gázlövéssel kezdődött. A gázlövés (amelynek hatását a ködös, párás idő csak fokozta) váratlanul érte az olaszokat, mivel gázmaszkjaik alig voltak és azok sem védtek hatásosan a lövedékekből kiszabaduló többféle mérges gáz ellen, így ennek következtében is súlyos veszteségeket szenvedtek. A flitschi medencében a németek (35. utászzászlóalj) közel kilencszáz darab, földbe ásott, 18 centiméteres, elektromos gyújtással működtetett gázvetőt is alkalmaztak, melyekkel a szemben lévő olasz állásokat szinte teljesen elárasztották gázzal. Hat óra harminc perckor megkezdődött a hatalmas erejű tüzérségi előkészítés a már nappal belőtt célokra, amelybe hét órától az aknavetők is bekapcsolódtak. A lövegsűrűség aknavetők nélkül meghaladta a kilométerenkénti száz darabot, a lőszer mennyisége a 10 centiméternél kisebb űrméretű lövegeknél csövenként ezer, a nagyobb kaliberű és nehézlövegeknél ötszáz-nyolcszáz darabot tett ki. Az olasz peremvonal mögött mintegy három kilométer mélységben mindent elborított a robbanások özöne, a por és a füst. Ilyen erős tüzérségi tűzre korábban még nem volt példa ezen a frontszakaszon. Tolmeinnél reggel nyolc órakor, Flitschnél kilenc órakor lendült támadásba a 14. hadsereg gyalogsága. Az első vonalban mozgékony tiszti őrjáratok, rohamcsapatok támadtak csupán a legszükségesebb lőszerrel és ellátmánnyal megterhelve, azokat géppuskákkal és hegyi tüzérséggel ellátott osztagok követték. Az Isonzó völgyében előrehaladva három óra alatt leküzdötték az IV. olasz hadtest alakulatainak erős ellenállását és áttörték első két állását, aznap estére a 12. német hadosztály egységei elfoglalták az olasz frontvonal mögött 14 kilométerre fekvő Caporetto (németül Karfreit, szlovénül Kobarid) városát, a Krauss-hadtest egységei Sagát, az olasz arcvonalat összességében harminckét kilométer szélességben és hat kilométer mélységben szakították át. A sikert, ahol lehetett a tüzérség és a tartalékok gyors előrevonásával is fokozták.

Október 24-én a Stein-csoport kötelékében lévő, Karl Gerabek vezérőrnagy vezette 50. osztrák-magyar hadosztály a 2245 méteres Krn hegytömb egy részét, a támadási sáv északi részén a Ludwig Tlaskal ezredes vezette 3. hegyi dandár (az 33. gyalogezred IV. és a 46. gyalogezred III. zászlóalja) Krn helységet foglalta el és 1000 foglyot ejtett, a tőle balra lévő 15. hegyi dandár Wilhelm Koschak ezredes vezetésével (a 37. ezred IV. és a 61. gyalogezred I. zászlóalja) az 1360 méteres Mrzli Vrh gerincén törte át az ellenség vonalait és Gabrije községet vette be. Az 50. hadosztály zsákmánya 7000 fogoly és 90 ágyú volt.

A XV. hadtesthez tartozó, Josef Metzger altábornagy irányította 1. közös gyaloghad-osztály jobbszárnyán a Viktor Budiner ezredes vezette 7. hegyi dandár (amely többek között a 5. gyalogezred II., a 25. gyalogezred IV., az 53. gyalogezred IV., a 66. gyalogezred II., a szabadkai 86. gyalogezred III. zászlóaljaiból állt) elérte a Kolovrat gerincvonalát, a 808 m magas Globočak főtámpont ellen támadt.

Személyes bátorságukkal többen is kitűntek a hadműveletek első napjaiban. Így például Bertalan Árpád az 1. osztrák-magyar hadosztályba tartozó, Viktor Budiner ezredes vezette 7. hegyi dandárjának tizenkilenc éves hadnagya október 24-én egy tizenöt fős rohamcsapat élén három olasz állást göngyölített fel és több száz foglyot ejtett, hat nehéztarackot zsákmányolt a Globočak hegycsúcs elleni támadás során, ezzel jelentősen megkönnyítette alakulata - a 3. bosnyák tábori vadászzászlóalj - betörését az ellenséges védőállásokba. Tettéért tiszti arany vitézségi éremmel tüntették ki, majd tíz évvel később megkapta a Monarchia legrangosabb katonai kitüntetését, a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjét.
A balszárnyon támadó, Hellebronth Gusztáv ezredes vezette 22. hegyi dandár (benne a 31. tábori vadászzászlóalj) is áttörte az olasz védelmet a Globočak és Selo között. Az 1. hadosztály aznap 4600 foglyot, 77 ágyút és 32 nehézaknavetőt zsákmányolt. A 2. Isonzó-hadseregnél Kosak altábornagy csoportja (a Ludwig Goiginger altábornagy vezette császári és királyi 60. hadosztály - kötelékében az 52. gyalogezred II. és a 70. ezred II. zászlóaljával -, valamint a Podhoránszky Jenő altábornagy vezette 35. hadosztály) nem jutott sokat előre. A 35. hadosztály jelentős helyi sikereket ért el, és 1237 foglyot ejtett. Az olasz ellentámadások következtében azonban érzékeny veszteséget szenvedett.

A XXIV. hadtest kötelékébe tartozó, Karl Stöhr vezérőrnagy vezette 53. magyar népfelkelő hadosztály (a budapesti 1., a debreceni 3., az újvidéki 6., a pécsi 19. népfelkelő gyalogezredek és a 4/V. népfelkelő zászlóalj) Kusčarjénél több ellenséges állást foglalt el. A IV. hadtestbe tartozó, Lukachich Géza altábornagy irányította nagyváradi 20. honvéd gyaloghadosztály (mely a budapesti 1., a debreceni 3., a nagyváradi 4. és a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezredekből állott) Kratochwil Károly ezredes vezette dandárjával eredményesen támadt a 696 méter magas Monte San Gabrielén, amelynek jelentősége abban állt, hogy a támadás jelentős olasz erőket kötött le.

Október 25-én az olaszok ellentámadásokkal próbálták megállítani a szövetségesek előretörését, kísérleteik azonban kudarcot vallottak. A központi hatalmak csapatai a heves ellenállás leküzdése után lendületesen folytatták a támadást. A Krauss-hadtest Felix Prinz Schwarzenberg vezérőrnagy vezette 55. hadosztálya elérte az Isonzót, Karfreitet, Iderskót. Az 50. hadosztály 3. hegyi dandárja a 2315 méteres Krn csúcsot vette birtokba teljesen, valamint Ladra helységet szállta meg, míg a 15. hegyi dandár Robicot. A Scotti-csoportnál az 1. hadosztály 7. hegyi dandárja a Globočak-magaslatot, a 22. hegyi dandár a St. Paul kápolna magaslatot foglalta el. A Josef Hrozny vezérőrnagy irányította 57. hadosztály (benne a 34. gyalogezred II. és a 69. gyalogezred III. zászlóaljával) elővédjei Ronzinát vették be. A német Alpenkorps és a 200. német hadosztály elfoglalta az Isonzó jobb partján húzódó Kolovrat hegygerinc kulcsfontosságú olasz állásait és támpontjait. A 2. Isonzó-hadsereg 60. hadosztálya Loga, a 35. hadosztály Vrh községet vette be. A XXIV. hadtest 53. népfelkelő hadosztálya Sveto helységig jutott. A 20. honvéd gyaloghadosztály a Monte San Gabriele ellen támadt sikeresen. Az 1. Isonzó-hadsereg - amely aznap, s 24-én is csak tüntetett - arcvonalát az olaszok heves tüzérségi tűzzel árasztották el. Október 25-én az olasz arcvonal összeomlott, elkezdődött a 2. olasz hadsereg felbomlása, amely másnapra általánossá vált.

Október 26-án már mindkét Isonzó-hadsereg csapatai támadásba lendültek. Az 55. hadosztály Borjana, Sedula vonalát érte el. Az 50. hadosztály 15. hegyi dandárjának elővédje az 1168 méter magas Monte Juanest érte el, míg a 3. hegyi dandár Karfreitben éjszakázott. Az 1. hadosztály Kambreško, Britof, St. Jakob helységeket foglalta el. A 2. Isonzó-hadseregnél az újonnan megalakult, Julius Kaiser gyalogsági tábornok vezette II. osztrák-magyar hadtest 57. hadosztálya az Isonzó völgyében Nekovót érte el (ebbe a hadtestbe tartozott még a 28., 29. és 9. hadosztály, tehát a korábbi hadseregtartalékok). A 60. hadosztály Canalénál átlépte az Isonzó völgyét és megszállta a Kolovrat gerincét Maria Zell környékén. A 35. hadosztály a 711 méter magas Kuk hegyet vette be és elérte az Isonzó völgyét Canalétól keletre. A magyar 53. népfelkelő hadosztály Ravnét és a 627 méteres Kobilek magaslatot vette be. A 20. honvéd gyaloghadosztály a Monte San Gabrielén küzdött. Az 1. Isonzó-hadseregnél a VII. hadtest Vinzenz Ströher vezérőrnagy vezette 17. nagyváradi kiegészítésű hadosztálya az olasz XI. hadtest kiterjedt állásrészét foglalta el a Fajti Hrib hegyen, melynek során 3500 foglyot ejtett. E napon a 14. hadsereg már csak hat kilométerre állt Cividalétól, 40.000 foglyot és 300 löveget, a 60. hadosztály 8000 foglyot és 200 löveget, a 35. hadosztály 7500 foglyot és 200 löveget, a XXIV. hadtest 1200 főt és 24 löveget zsákmányolt.

Az offenzíva negyedik napján, október 27-én reggel Cadorna olasz vezérkari főnök elrendelte a 2. és 3. olasz hadsereg visszavonását a Tagliamento folyóig. Ezen a napon az olasz Isonzó arcvonal megszűnt, annak védői megkezdték az általános visszavonulást. A szövetségesek negyven kilométert előretörve birtokba vették az észak-olasz síkság kapuját képező Cividale városát, megnyílt előttük az út a Tagliamento irányába. Az 50. osztrák-magyar hadosztály 15. hegyi dandárja a 948 méteres Monte Nagradot és a 991 méter magas Monte Carnizzát foglalta el. A 3. hegyi dandár Platischis-Prossenicco vonalát érte el. Az 1. hadosztály San Pietro di Chiazzaccót és Colobridát érte el. A 2. Isonzó-hadsereg részei átkeltek az Isonzón, az 57. hadosztály a 812 méteres Koradát, a 60. hadosztály Kamencát, a 35. hadosztály Lozicét vette be. Az 53. népfelkelő hadosztály a 611 méteres Kuk magaslatot vette birtokba, illetve Vodicéig ért el. A IV. hadtest kijutott az Isonzóhoz. A 20. honvéd gyaloghadosztály teljesen elfoglalta a Monte San Gabrielét, elérte Salcanót, közben 4000 foglyot ejtett és 87 löveget zsákmányolt.

Az 1. Isonzó-hadsereg VII. hadteste a Pecinka és Volkovniak magaslatok vonalát elfoglalta el, 8000 foglyot ejtett. A hadtest 17. gyaloghadosztálya a Fajti Hrib ellen irányuló erős olasz támadást vert vissza. A XVI. hadtest Erwin Zeidler altábornagy által irányított 58. hadosztálya (melyben a 23. tábori vadászzászlóalj és a 85. gyalogezred III. zász-lóalja, valamint a 96. gyalogezred is harcolt) Görzből űzte ki az olaszokat. A Szende Ferenc vezérőrnagy irányítása alatt álló 14. pozsonyi hadosztály kőszegi 11. tábori vadászzászlóalja Mocsáry Jenő őrnaggyal az élén Mainizzánál áttört az Isonzó égő hídján és elérte Gradiskát. Friedrich Ferenc tartalékos százados, a 3. század parancsnoka elsőnek rohant át a hídon, a tűz oltásában is közreműködött, amiért tiszti arany vitézségi érmet kapott. Az áttörés első napjaiban, október 24-27. között az olaszok hatvanezer hadifoglyot, ötszáz löveget, huszonnégy repülőgépet veszítettek.

Az összeomlás magával rántotta a Dél-Tiroltól az Adriáig húzódó egész olasz frontot, a Karni-Alpokban harcoló, Giulio Tassoni altábornagy irányította XII. hadtest (másnéven Carni-csoport) és a Dolomitokban küzdő, Mario Nicolis di Robilant altábornagy vezette 4. olasz hadsereg is visszavonulásra kényszerült.
Október 27-től az áttörés hatása a karintiai arcvonalon is érezhetővé vált. A báró Alexander Krobatin vezérezredes vezette 10. osztrák-magyar hadsereg is támadásba lendült, a határon található alpesi hágókon előretörve 29-én Paluzza-Paularo-Chiusaforte vonaláig jutott, október 31-én pedig elérte a Tagliamento felső folyását Tolmezzónál, és így az összeköttetést megteremtette a 14. hadsereg Krauss-hadtestével. Krobatin csapatai november 8-án már Piave di Cadore, másnap Longarone helységbe vonultak be a Piave felső folyásánál.

Október 28-án a német csapatok elfoglalták az olaszoktól kifosztott Udinét. A 2. olasz hadsereg a teljes felbomlás képét mutatta. A legyőzöttnek hitt ellenségtől elszenvedett gyors vereség és a nagy veszteségek az olasz csapatokat demoralizálták, felszerelésük és hadianyagkészletük egy részét felgyújtva és elpusztítva, rendezetlenül özönlöttek vissza a Tagliamento irányába, de még így is számos érintetlenül maradt, hadianyaggal, fegyverekkel, élelmiszerekkel teli raktár került a győztesek kezére. Október 28-án a császári és királyi 50. hadosztály San Gervaisot és Attimist vette be, az 55. Platischisig ért el. Az 1. hadosztály Firmanóig, a 2. Isonzó-hadseregnél az 57. hadosztály Dolegnáig jutott. A 60. hadosztály Vencót, a 35. San Lorenzo di Nebolát vette be. Az 53. népfelkelő hadosztály Quisca és Hum közelébe ért el. A 20. honvéd gyaloghadosztály a 609 méteres Monte Sabotinót foglalta el.

A 14. hadosztály Mainizzánál az Isonzó keleti partján rekedt. A VII. hadtest az Isonzóig jutott, a 17. hadosztály 39. debreceni gyalogezrede Sagradónál menetből átjutott a megáradt, háromszáz méter szélesre duzzadt folyó nyugati partjára és ott hídfőt alakított ki. A XXIII. hadtest Schamschula Rezső altábornagy által vezetett 41. honvéd hadosztálya (a szat-mári 12., a nagykanizsai 20., a veszprémi 31. és a dési 32. honvéd gyalogezredekkel) Monfalconét, Turriacót foglalta el.

Október 29-én a Krauss-hadtest 55. hadosztálya Nimistől északra vonult fel. Az 50. előző helyén maradt. Az 1. hadosztály 86. szabadkai gyalogezredének egy zászlóalja már Udine külvárosában harcolt. A Boroević-hadseregcsoport a Palmanova-Cervignano vonalat érte el aznap. Az 57. hadosztály Bultrio di Pianót, a 60. hadosztály Percottót, a 35. hadosztály Corno di Rosazzót, az 53. népfelkelő hadosztály Cormonst érte el, az utóbbi aznap 1800 foglyot és 40 ágyút zsákmányolt. Az 58. hadosztály a Görz melletti Podgora magaslat elfoglalása után (zsákmánya 2000 fogoly, 16 löveg) Cormonsba vonult be, a 14. hadosztály Frattáig ért el, miután átkelt az Isonzón. A Theodor Gabriel altábornagy vezette 48. hadosztály (benne a 79. otočaci gyalogezred) Sagradónál az Isonzó nyugati partjára ért. A 41. honvéd gyaloghadosztály egyelőre az Isonzó keleti partján maradt.

Október 30-án az 1. hadosztály 7. hegyi dandárja Morteglianót foglalta el, a 22. hegyi dandár Pasiandi Pratát. A 2. Isonzó-hadsereg 57. hadosztálya Pozzuolóba ért. A 35. hadosztály Risanót, az 53. Trivignano Kolinesét érte el. Az 1. Isonzó-hadsereg 58. hadosztálya Visconét, a 14. hadosztály Palmanovát szállta meg. A 17. hadosztály Gradiskában, a 41. honvédhadosztály pedig Pierisnél az Isonzó keleti partján maradt. Ezen a napon a 14. hadsereg 20.000 főt, a Boroević-hadseregcsoport 18.000 olasz katonát és 300 löveget ejtett fogágba. Október 31-én az osztrák-magyar 50. hadosztály Casaroláig, az 55. hadosztály a Corninói hídig ért el. A 60. hadosztály 10. hegyi dandárja Madrisióig jutott, ahol a Tagliamento hídján eloltotta a tüzeket. A 35. hadosztály Basagliapenta felé kanyarodott és ott megállt. Az 1. hadosztály 22. hegyi dandárja elérte Pozzuolót, a 7. hegyi dandár Pasiant. Az 57. hadosztály Orgnanóig, az 53. hadosztály Morteglianóig és Castions di Stradáig jutott. Az 1. Isonzó-hadsereg előrejutási sávját keresztezték a 2. Isonzó-hadsereg egyes oszlopai. Az 58. hadosztály csak Palmanovára, a 14. Passarianóig ért el. A 41. honvéd gyaloghadosztály átkelt Pierisnél az Isonzón és Villa Vicertináig jutott. E napon összesen 60.000 olasz katona esett a szövetségesek fogságába.

A 14. hadseregnél a 4., 33. és 13. lövész hadosztály, a 2. Isonzó-hadseregnél a 9., 29. gyaloghadosztály a hadműveletek alatt végig, a 43. és a 20. honvédhadosztály az Isonzó elérése óta, az 1. Isonzó-hadseregnél a 63. hadosztály Görzben tartalékban maradt.

Az osztrák-magyar és német alakulatoknak sikerült kijutniuk a hadműveleti mélységbe, de a sikert tartalékok hiányában továbbfejleszteni, illetve az üldözés ütemét fokozni már nem tudták. A napok óta folyamatosan harcoló csapatokon egyre jobban kiütköztek a fáradtság jelei. A hadvezetés eredetileg csak a Tagliamentóig tartó hadműveletekre készült fel. A minden várakozást felülmúló eredményt gyorsan mozgó alakulatok (gépjárművekkel szállított gyalogság és kerékpáros zászlóaljak, továbbá lovas csapatok) valamint elegendő átkelőeszköz hiányában nem tudták kellően kihasználni, így a folytonos esőzések miatt folyókká duzzadt kis patakok, kisebb folyók is feltartották őket. A lőszer és a hadianyag pótlása, a tüzérség, a tartalékok és a hadtáp előrevonása az utak rossz állapota, továbbá a szétrombolt vasútvonalak és hidak miatt nem történt meg időben. A csapatok vezetése csak a hadművelet első napjaiban volt kifogástalan és zavartalan. A magasabb parancsnokságok nagy időbeli késedelemmel települtek előre, a legkritikusabb napokban az irányítás kiesett a kezükből.

A felső vezetés a harctéri helyzet gyors változásait csak későn vette figyelembe, elveszítette kapcsolatát a csapatokkal (annak ellenére, hogy a 14. hadsereg parancsnoksága október 29-től már Cividaléból irányította hadosztályait), azok sok helyütt összekeveredtek (a délnyugati irányban támadó 14., és a gyors ütemben nyugat felé előretörő két Isonzó-hadsereg egyes oszlopai egymás előrejutási sávját keresztezték), néhol a gazdag zsákmány felélésébe kezdtek.

Mindezek azt eredményezték, hogy a 3. olasz hadsereg viszonylagos rendben vissza tudott vonulni a Tagliamento mögé az azon átívelő hidakon, de a keleti parton rekedt hatvanezer katonája így is a szövetségesek fogságába esett. A folyó túlpartjára a 2. olasz hadseregnek csupán töredékei jutottak át.
A hadművelet első hetében a központi hatalmak eredeti haditerve nem szorult módosításra. A délnyugati front parancsnoksága október 29-én elhatározta, hogy az offenzívát nem állítja le és az üldözést a Tagliamentón túl is folytatja. Ebbe a német hadvezetőség is belegyezett, eredetileg ugyanis a német hadosztályokat csupán a folyó eléréséig bocsátották a császári és királyi hadsereg-főparancsnokság rendelkezésére, majd terv szerint kivonták volna azokat.

Az esőzésektől jócskán megáradt Tagliamento komoly természetes akadályt jelentett, mivel hídjait a visszavonulók felrobbantották és ott az olasz védelem is valamelyest megerősödött. A keleti parton felzárkózott szövetségesek már október 31-én megpróbálkoztak az átkeléssel. Ezen a napon az császári és királyi 50. és a 12. német gyaloghadosztály egységei a Pinzanónál kiépített olasz hídfőt támadták, amelyet másnapra felszámoltak. November 2-án sikerült leghamarabb átjutni a folyón Corninónál, ahol a felrobbantott vasúti híd vízből kiálló részein a császári és királyi 12. árkászzászlóaljba tartozó Bartha Károly százados egy szükségátjárót rögtönzött, amelyen az 55. közös gyaloghadosztály (elsőként 4. bosnyák gyalogez-redének 4. zászlóalja) jutott át november 3-án és hídfőt foglalt a jobb parton. A 14. hadsereg többi hadosztálya csak november 4-én tudott átkelni az áradó folyón Cornino és Pinzano átkelőhelyeken, a Boroević-hadseregcsoport erői pedig csak a rá következő napon a Codroipo és Latisana mellett található hidakon.

A késedelem lehetőséget biztosított az olasz hadvezetésnek, hogy megmaradt csapattesteit november 4-től kezdődően a Piave folyó mögé rendezetten vonja vissza. Lassan visszahúzódó hátvédjei november 6-án és 7-én a Livenza mögött még kisebb ellenállást fejtettek ki. November 10-re a 14. hadsereg és az Isonzó-hadseregek is felfejlődtek a Piave mentén, ott elfoglalták a számukra kijelölt állásokat. A folyó mögött érezhetően megszilárdult az olasz védelem. Október 28-án az antant olasz kérésre Marie Émile Fayolle francia altábornagy vezetésével hat francia és öt brit hadosztályt (XII. és XXXI. francia, XI. és XIV. brit hadtest) irányított át a nyugati hadszíntérről a Piavéhoz.

A központi hatalmak megkísérelték a piavei olasz védelem felgöngyölítését. A tervek szerint a Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy irányította hadseregcsoportnak (10. és 11. osztrák-magyar hadsereg) Asiago körzetéből kellett támadnia, a 14. hadsereg Krauss-hadtestének a Piave felső folyásánál a bellunói medencét és a Val Sugana (Brenta) völgyet kellett birtokba vennie. Ha a támadók sikerrel járnak, az olaszoknak a Brenta folyó mögé kellett volna hátrálniuk. November 10-én a Conrad-hadseregcsoport Dél-Tirolban a Hétközség-fennsíkon indított támadást a szembenálló Conte Guglielmo Pecori Giraldi altábornagy vezette 1. olasz hadsereg erői ellen, amelynek eredményeként Asiago és Primolano helységeket elfoglalták, de a támadás néhány nap alatt kifulladt.

A Boroević-hadseregcsoport erői november 10. és 16. között több ponton átkeltek a Piave középső és alsó szakaszán, így az osztrák-magyar 13. és a 12. német gyaloghadosztály Vidornál, de az olaszok visszaverték a támadást. Eredményként könyvelhető el, hogy a folyó középső szakaszán található Papadopoli-szigetet is birtokba vették a szövetséges erők, de a túlpartra már nem jutottak át. Az átkelés kudarcának fő oka az volt, hogy a lőszerhiánnyal küzdő osztrák-magyar tüzérség nem tudta kellő mértékben támogatni a gyalogságot. Az 1. Isonzó-hadsereg XXIII. hadtestjébe tartozó budapesti 41. honvéd gyaloghadosztály ezredei november 13-14-én Palazzettónál átjutottak a Piave nyugati partjára, ahol hídfőt alakítottak ki. November 20-ig a hadosztály a folyó deltájában Piave Vecchiáig nyomult előre. A 14. német hadsereg Krauss-hadteste a Piave és a Brenta folyók között elterülő, 1776 méter magas Monte Grappa hegytömböt és a 870 méter magas Monte Tombát ostromolta november 14-től 21-ig, több magaslatot elfoglalt a Piave völgyében, azonban az erős olasz, valamint a november végétől az arcvonalnak ezen a részén bevetett XI. és XIV. brit, továbbá a XII. és XXXI. francia hadtest ellenállása miatt visszavonulásra kényszerült. A harcok a hegyi frontszakaszon csak december végén ültek el az erős havazás és az utánpótlási nehézségek miatt. Az antant hadosztályok segítségével az olasz hadvezetésnek sikerült stabilizálnia a frontot. A központi hatalmak csapatai december elején a Piave keleti partján téli védelemre rendezkedtek be.

A 14. német hadsereg német csapatait decemberben a nyugati frontra szállították át. Az 1917. október 24-i állapothoz képest kétszáznegyven kilométerrel megrövidült arcvonal (amely Asiagótól a Grappa hegytömbön át az Isonzó mentén az Adriáig húzódott) tartására az osztrák-magyar erők elegendőnek bizonyultak. A november 9-én Cadorna helyébe lépett új olasz vezérkari főnök, Armando Diaz tábornok (korábban a 3. olasz hadsereg XXIII. hadtestének parancsnoka) legfőbb gondja az olasz haderő rendbe szedése, újjászervezése volt. Cadorna később vizsgálóbizottság előtt felelt az elkövetett mulasztásokért.

A győztes osztrák-magyar valamint német csapatok nagy mennyiségű hadianyag, felszerelés, rengeteg hadifogoly és nagy kiterjedésű észak-olaszországi területek (Udine és Belluno tartományok egésze, Veneto, Treviso és Vicenza tartományok egy része) birtokába jutottak. Mindkét részről magas volt az áldozatok száma. 1917. október 24. és november 10. között az olasz veszteség 10.000 halott, 30.000 sebesült, 300.000 hadifogoly, 73.000 ló volt, ezenkívül 3152 löveg, 1732 aknavető, 300.000 puska, 3000 géppuska, 2000 géppisztoly, 1600 gépkocsi, 22 repülőtér került a szövetségesek kezére. Az olasz veszteség mértékét jelentősen csökkentette volna, ha a korábbi közel két és fél év állandó támadásainak köszönhetően a 2. és 3. olasz hadsereg nem az első vonalak közelében összpontosítja a tüzérséget, a hadfelszerelés nagy részét, valamint a raktárakat.

A háború elhúzódása miatt a frontkatonákon a tizenegy, kevés sikerrel zárult offenzíva után fásultság lett úrrá. Az a tény, hogy a haderő most először szorult defenzívába, továbbá a császári és királyi alakulatokénál magasabb harcértékűnek tekintett német csapatok jelenléte az ellenség soraiban, szintén demoralizálta az olasz hadsereget. Ezt jól mutatja, hogy mintegy 350.000 csapattestétől elszakadt, rendetlenül menekülő és útközben fosztogató katonaszökevényt messze a hátországban fogdostak össze. A szétszéledt bakák közül az olasz katonai bíróságok 210.000 embert ítéltek golyó általi halálra.

Az osztrák-magyar és német veszteségek összesen 70.000 főre rúgtak, ebből a Monarchia egyedül 30.000 halottat és sebesültet veszített a Piave eléréséig. A dunai birodalom csapatai két hónapig a zsákmányolt gazdag készletekből éltek. A megszállt észak-olasz területeken osztrák-magyar közigazgatást vezettek be. A polgári lakosság és a katonai hatóságok együttműködése természetesen nem volt mindig zavartalan. Ha nem is sikerült az olaszokra döntő vereséget mérni, a hadsereg rendkívül súlyos vereséget szenvedett - egy lényegében gyengébb ellenféltől. A siker közvetve hozzájárult a háború befejezésének további elodázásához, felcsillant Olaszország végleges legyőzésének hiú reménye.

Az olasz hadsereg megmenekült a teljes megsemmisüléstől, majd antant szövetségesei segítségével talpra is állott. Számottevő ellenfél maradt és továbbra is lekötötte Ausztria-Magyarország haderejének nagyobbik részét. A caporettói-áttörés a világháború legsikeresebb áttörési hadműveletei közé tartozik, a központi hatalmak stratégiai helyzetében lényeges javulást hozott. Az első világháborús hadászatot a mozgóháború elemeivel gazdagította, a hadtörténelemben a hegyi terepen végrehajtott frontáttörés iskolapéldájává vált. Az új (elsősorban a nyugati harctéren a németek által alkalmazott) támadó harcászat eredményességét gyakorlatban is bizonyította, melynek pillérei a minden császári és királyi gyaloghadosztálynál 1917 nyara óta létező, válogatott legénységből álló rohamzászlóaljak voltak. Ezek az egységek a saját tüzérségi előkészítés után azonnal végrehajtott támadásuk során behatoltak az ellenség védelmének mélységébe, leküzdötték annak tüzérségét is. A géppuskákkal, aknavetőkkel előretörő gyalogság rohamát az osztrák-magyar tüzérség előrehelyezett tüzével támogatta, annak fedezete alatt kezdhette meg az olasz védelem áttörését, felgöngyölítését.

Az offenzíva sikere több tényezőnek volt köszönhető. A központi hatalmak hadvezérei - elsősorban Alfred Krauss gyalogsági tábornok - új, a korábban alkalmazottól eltérő harceljárást dolgoztak ki, tudniillik az ellenség védelmét nagy erejű lökéssel a völgyekben törték át, majd lendületesen előretörve és annak hátába kerülve, megfosztották a manőverezés lehetőségétől, a térséget uraló magaslatokon található állásokat, támpontokat elszigetelték, s nem törekedtek azok minden áron való elfoglalására. A hadművelet főirányát szerencsésen választották meg, ugyanakkor a főcsapás irányát jól álcázták az olaszok előtt, kiválóan megszervezték a tüzérség és a gyalogság együttműködését. Az olasz hadvezetés - főleg Capello altábornagy, a 2. hadsereg parancsnoka - egy sor vezetési hibát követett el (pl. a rendelkezésére álló tartalékokat szétforgácsoltan alkalmazta, a csapatok együttműködésének megszervezésére, a közöttük lévő összeköttetés fenntartására nem fordított kellő figyelmet). A győzelem kiaknázásához - az 1915. május 2-i gorlicei áttöréshez hasonlóan - a világháború több frontján már hegyi harcokban kipróbált és érdemeket szerzett német alakulatok és parancsnokaik tapasztalata, valamint azok technikai fölénye döntően hozzájárult.

Mindenképpen ki kell hangsúlyoznunk, hogy az osztrák-magyar csapatok nagyobb teljesítményt nyújtottak a hadművelet során, mint a kitűnően felszerelt és tüzérséggel, munícióval bőven ellátott német hadosztályok, hiszen kisebb létszámmal, kevesebb löveggel, szerényebb felszereléssel és ellátmánnyal is képesek voltak ugyanolyan harci teljesítmények végrehajtására, sőt komolyabb eredmények elérésére. Bizton állíthatjuk, hogy a Magyarország területéről kiegészített alakulatok helytállása bajtársaik számára is példamutató volt.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2024. tavasz: Tróntól a Szentszékig
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 10% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
9 945 ft 8 990 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 14 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár