155 éve született Péterfy Jenő

Budán, egy székely kisnemes eredetű hivatalnok és egy pesti német polgárlány egyetlen gyermekeként született. Apja könnyelmű és kicsapongó életmódja miatt a család sokszor igen nehéz körülmények között élt, ám a rajongásig szeretett édesanya gondoskodott arról, hogy fia a lehető legjobb nevelésben részesüljön. Péterfy gyermekkora az irodalom és a zene, Goethe és Schiller, illetve Schumann és Wagner bűvöletében telt el, ám ő maga is igen tehetségesen hegedült. Iskoláit Kolozsvárott kezdte, majd 1860-ban Egerbe került, s itt végezte a gimnázium első osztályát. 1861 és 1865 között a pesti piarista gimnáziumban járta az alsó osztályokat, 1865-66-ban Keszthelyen volt magántanuló, majd 1866-68-ban a budai főgimnáziumban végezte a felsőbb osztályokat.

Az örökös vándorlás, a nyughatatlan kíváncsiság felsőfokú tanulmányaiban is megmutatkozott: 1868-ban beiratkozott a pesti egyetem jogtudományi karára, de két év múlva átment a bölcsészettudományi karra. 1871-72-ben ösztöndíjasként a pesti középiskolai tanárképző intézet történelem-földrajz szakos hallgatója volt, de már a második félévben a család rohamosan hanyatló anyagi helyzete miatt állást kellett keresnie. 1872 márciusától előbb ideiglenes, majd néhány hónappal később rendszeres segédtanár lett a belvárosi reáliskolában. 1873 májusában filozófia-német szakos tanári, majd júliusban bölcsészdoktori oklevelet szerzett.

Irodalmi munkásságát 1874-ben a Pester Lloydnál kezdte mint zenekritikus. Jól megírt, szabatos megfogalmazású, s értő fülekre utaló kritikai írásai azonban nem mindig tetszettek a megbíráltaknak. Életrajzírója, Zimándi P. István szerint a neves zeneszerző, Goldmark Károly maga járta ki Falk Miksánál, a Pester Lloyd főszerkesztőjénél, hogy felmondjon Péterfynek, mivel az ifjú kritikus nem nyilatkozott ájult csodálattal Goldmark művészetéről. Elbocsátása után, 1876-ban ismét tanári pályára lépett, s ettől kezdve egészen haláláig a VIII. kerületi főreáliskola rendes tanára volt. A tanítás mellett létszükséglete volt az állandó önművelés is, rengeteget olvasott, nyelveket tanult, s irodalmi, filozófiai, zenei, történelmi és esztétikai tanulmányokkal foglalkozott. 1880-tól a Budapesti Szemle főmunkatársa is volt, itt jelent meg legtöbb, sok vitát kiváltott esszéje is. A viták oka Péterfy soha meg nem alkuvó habitusa volt: csak a saját ízlésére hallgatott, semmiféle irodalmi-művészeti klikk véleménye, szempontjai nem befolyásolhatták.

Szembefordult az olvasóközönség által bálványozott nagy teljesítményekkel, Kemény Zsigmondról, Eötvös Józsefről és Jókairól is írt nem éppen hízelgő hangú esszét, Jókait például a közízlés kiszolgálásáért is elmarasztalta, Keményben pedig a tragikus életérzést nem tudta elfogadni. A magyar írókon kívül írt még tanulmányt Dantéról, Ibsenről, Arisztophanészról és Aiszkhüloszról is, s több írása is megjelent a tragikum tárgykörében.

Mindennapjaiban Péterfy csendes, zárkózott ember volt, szerényen élt, naponta eljárt a kávéházakba, de nem tartozott semmilyen csoporthoz. Soha nem nősült meg, szüleit ápolta és segítette halálukig. Magányossága oka volt egyes források szerint homoszexualitása is: valószínűleg szerelmes volt a kor egyik nagyszerű irodalomtörténészébe, közeli barátjába, Riedl Frigyesbe. Az írás mellett életének talán egyetlen igazi öröme az utazás volt. Eleinte főként német nyelvterületen, Németországban és Ausztriában utazott, s 1888-ban először jutott el Olaszországba, Velencébe. Ettől kezdve ez az ország lett a legkedvesebb úti célja, minden évben rövidebb-hosszabb időt eltöltött itt.

1887-ben tagjai közé választotta a Kisfaludy Társaság, 1888-ban pedig a budapesti egyetemen az újabbkori magyar irodalomtörténet magántanára lett. 1896-ban súlyos csapás érte, elveszítette imádott édesanyját. Ettől kezdve még magányosabb, még depressziósabb lett, s ebből az állapotából csak rövid időre zökkentette ki Heinrich Gusztáv felkérése, hogy írja meg a görög irodalomtörténetet a tervezett egyetemes irodalomtörténet számára. Kezdeti lelkesedését azonban 1899 júniusára teljesen elvesztette, s azt tervezte, hogy az új tanévre szabadságot kér, hogy munkáját befejezhesse. Előbb azonban elutazott Abbáziába azzal az elhatározással, hogy jó ideig nem is tér vissza. 1899. november 5-én azonban mégis felszállt a Fiuméból Budapestre tartó gyorsvonatra, s Dugaresa és Károlyváros (Karlovac) között félúton a vonat WC-jében egy kölcsönpisztollyal főbe lőtte magát.

1900 végén a Kisfaludy Társaság hozatta haza földi maradványait, s a Kerepesi úti temetőben temették el. Válogatott műveit, zenekritikáit tartalmazó kötetei csak jóval halála után jelentek meg. Egykori tanítványa, Gábor Andor a Hét pillangó című regényében állított emléket kedves tanárának, Németh László pedig így nyilatkozott róla: `A Vajda János és a Nyugat közti korszakban ő volt a legnagyobb írónk.`

(Panoráma)