Kitálalt a varsói felkelés fényképésze

2005. augusztus 18.-Múlt-kor

"A kamerámat féltettem, mert a feladatom a varsói felkelés fényképezése volt" - mondja a Guardian riporterének Jerzy Tomaszewski.

Az ellenállás fotósai

Tomaszewski 16 évesen, 1940-ben csatlakozott a Honi Hadsereghez, ahol egy titkos kiképzés során tanították meg fényképezni. Ezután a Varsó közepén található - német megszálló erőket szolgáló - Foto-Rysben kezdett dolgozni. Nem véletlenül: a lengyeleknek ugyanis a német megszállás idején tilos volt saját fényképezőgépet tartani és fotót készíteni. "Maguk a németek azonban imádtak fotózni" - mondta a Guardiannek a Varsó újjáépített óvárosában élő 81 éves Tomaszewski, "így az itt dolgozó 20 lengyelnek végtelen sok munkát adott a német anyagok előhívása". Gyakran fotózták a különböző atrocitásokat: a zsidó gettókat, a letartóztatásokat, az akasztásokat és a kivégzéseket. "Amikor először szembesültünk e képekkel, az sokkolt mindenkit" - mondta Tomaszewski.

Az ellenállás hamar létrehozott egy titkos sejtet a Foto-Rysben is, amit a Tomaszewskit is irányító mérnök, Andrzej Honowski és társa Mieczyslaw Kucharski vezetett. Céljuk a legbotrányosabb képek másodpéldányainak elkészítése és megőrzése volt. A duplumokat később kicsempészték az országból a Londonban tartózkodó emigráns kormány számára. "Nagyon veszélyes munka volt, de fiatalok voltunk, és nem éreztük sem a veszélyt, sem a munka fontosságát".

1943-ban a nácik megszimatolták a Foto-Rysben végzett tevékenységet, és rajtaütöttek a másolókon. Tomaszewski és Kucharski már korábban fülest kapott, úgyhogy elmenekültek, ám Honowski nem volt ilyen szerencsés: letartóztatták, majd hamarosan kivégezték. Tomaszewski és Kucharski azonban nem adták fel, és hamarosan létesítettek egy új labort, ahol a különböző megszerzett dokumentumokat és fényképeket mikrofilmre rögzítettek, így azokat tollakban, borotvákban és cipőkben is könnyen kicsempészhették.

Ezt a tevékenységet 1944 januárjáig folytatták, amikor a Vörös Hadsereg közeledtére megváltozott a helyzet. A szovjet csapatok átlépték a korábbi lengyel-orosz határt, és július végére mindössze 12 kilométerre voltak Varsó központjától. Ekkorra a "felszabadítók" már jelezték, hogy a Honi Hadsereget a fasiszták csatlósaként kezelik, s a megszállt területekről több ezer lengyelt internáltak. Varsóban ekkor meglehetősen kevés esélyt adtak a felkelés sikerére, de a vezetés értékelése szerint a felkelés elmaradása esetén később könnyen kollaboránsnak nyilváníthatnak mindenkit. A harc elkezdésekor bízhattak a szövetségesek légisegélyében és a Vörös Hadsereg együttműködésében. Mindkettőben tévedtek.

A hétköznapok borzalmai

A felkelés kezdetekor, azaz 1944. augusztus elseje után Tomaszewski az Információs és Propaganda Osztály által a felkelés dokumentálására a városba jelölt két tucat fényképész között dolgozott. A fotós elbeszélése szerint a főbb irányelvei mindvégig ezek voltak: mindig maradj a frontvonalban, olyan gyorsan cseréld a filmet, ahogy csak lehet, és minden áron őrizd meg a negatívokat. A földalatti mozgalom ekkor több fotólabort is üzemeltetett, és Tomaszewski képeinek elhívásáért a Foto-Greger nevű helyen egy Waclawa nevű fotós volt a felelős. Minden kép - névvel és dátummal - azonnali közlésre a napilapokhoz és röpiratokhoz került.

Az ötévnyi brutális megszállás után a lengyeleknek szinte ünnep volt a lázadás kezdete. "Az első három napon csodálatos légkör uralkodott a városban". A "titkos földalatti állam" kulturális élete kivirágzott, az újságok és filmhíradók mind a felkelésről szóltak, koncerteket tartottak, és újra hallható volt a lengyel rádió. Ám augusztus hetedike után a német megkezdték különleges erőik mozgósítását, és hatalmas haderőt vontak össze a város határában.

Megkezdődtek a letartóztatások, a koncentrációs táborokba deportálások, és a kivégzések: egy hét alatt nagyjából 35000 civilt mészároltak le. "Az önkéntesek a németek ellen katonailag nem tudtak helytállni, de a lelkesedés, és helyismeret sokat segített a felkelés lángjának életben tartásában" - emlékszik Tomaszewski. Az emberi áldozatok száma azonban aránytalanul magas volt.

"Amikor a bombázás mindennapossá vált, a halálozási arány megugrott, és ahogy az élelem és víztartalékok elfogytak, az emberek teljesen kétségbeestek. A harcokon kívül a civilek fotózása is a feladatom volt, hogy mindenki lássa miként élik túl élelem, gyógyszerek, fegyverek és muníció nélkül ezeket az időket. Nehéz volt, mert miközben ők szenvedtek, én csak fotóztam őket, és írtam róluk. De sosem vontam kétségbe a fényképek fontosságát. Mikor bajba kerültem, vagy megsérültem, csak a kamera és a film miatt aggódtam." Tomaszewski folyamatosan dolgozott, gyakran kabátja alá rejtve 35 mm-es Dolina kameráját. "Nem volt katonai képzésünk, és a munka kiemelkedően veszélyes volt. Egyszer például egy német egységet akartam lefotózni, akik a várost lőtték. Sikerült is feljutnom egy velük szemben álló épület tetejére, a sapkámat feltettem a falra, ám ekkor azt darabokra robbantották."

Tomboló pokol - néma oroszok

Augusztus végére a németek a lázadókat bekerítetve fokozták a légitámadások hevességét. A főként Molotov-koktélokkal felszerelt Honi Hadsereg kitartott, ám "egyre inkább érezték a helyzet lehetetlenségét". Szeptember elején ezért megkezdték a lakosság evakuálását a város csatorna-rendszerén keresztül. Mikor Tomaszewski megtudta, hogy a németek a központi erőművet támadják, odasietett. "Akkorra már német tankok voltak a város közepén" - mondja. "Lángolva pusztítottak el körülöttem mindent. Nagyon megijedtem. Tragédia volt mindenhol: az emberek sérült gyerekeket vittek, míg mások élve lángoltak a házakban. Egyre jobban féltem, és saját bajtársaim is szóltak, hogy ne kockáztassam az életem a képekért".

Mikor 1944. szeptember 6-án, a felkelés 37. napján az óváros maradéka is elesett, Tomaszewski a főutcán a kiégett tankok közt menekült, ám ekkor repesztalálat érte - és saját bajtársai vonszolták be a vérző lábú fotóst egy közeli ház romjai közé. "Kétségbeesetten akartam még több képet készíteni". Ekkor készült el az utolsó fotó a felkelésről, melyen az utcán fekvő holttestek láthatók, és egy nő, aki éleszteni próbál. Az ellenállás ott lévő tagjai ekkor elvették kameráját és mozgalmi igazolványát - megmentve ezzel az életét - és azonnal kórházba vitték. "Sok, jóval rosszabb állapotban lévő sérült volt körülöttem - a legtöbben karjuk vagy lábuk nélkül - és én azt kértem, hogy hagyjanak kinn, és lássanak el inkább később. Számomra ez volt a felkelés legrosszabb pillanata. Később a kórház padlóján feküdtem, aztán hirtelen minden kigyulladt, és az emberek az ablakon ugráltak kifelé. Feléjük rohantam, de nem tudtam nekik segíteni. Élve lángoltak, és semmit sem tudtam tenni, hogy segítsek nekik."

A lengyeleknek se segített senki - a Vörös Hadsereg a Visztula keleti partján csöndben várta, hogy véget érjen a felkelés. Bár az angolok küldtek volna szállítmányokat, a mindössze 200 tonnányi Szicíliából küldött csomagok beszállítását Sztálin nem engedélyezte. Mire hozzájárult, illetve minimális orosz segélyt is küldött, addigra már késő volt. Sztálin tettét az indokolta, hogy inkább a németekre bízta a piszkos munka elvégzését, azaz a Honi Hadsereg likvidálását. A Honi Hadsereg október másodikán kapitulált, a németek ekkor elfogták a maradék lakosságot, és hozzáláttak a város szisztematikus lerombolásához. A romokat a szovjet csapatok csak három hónappal később foglalták el.

Megérte?

Tomaszewskit a kórházban ejtették fogságba, és a Varsótól nagyjából 20 km-re található pruszkowi büntetőtáborba küldték. Útközben sikerült megszöknie, és dél felé, a hegyekbe menekült. 1945 februárjában visszatért Varsóba, hogy eltemesse anyját és egyik testvérét - a testüket az otthonuk romjai alatt találta meg. Néhány fotót készített a romokról, majd ezzel végleg letette a fényképezőgépet. "A felkelés okozta trauma nyílt sebet hagyott bennem" - magyarázta.

A háború után a túlélő önkéntesek többnyire hallgattak, mert a kommunista uralom alatt a felkelést még említeni is életveszélyes volt. A következő évek során a Honi Hadsereg további 50000 tagját ölték meg, vagy küldték a Gulágra. A felkelésről készített fotókat 10 éven át titokban rejtegették az írásos emlékekkel együtt, ám Sztálin halála (1953) után négy évvel a fotók első gyűjteménye is megjelenhetett. Tomaszewski képei közül azonban egy sem volt közöttük - ekkor ugyanis úgy tudták, hogy azok egytől egyig elpusztultak.

1975-ben Tomaszewski véletlenül felfedezett egy hirdetést egy varsói napilapban, amelyben valaki őt kereste. Ez a titokzatos személy korábbi technikusa, Waclawa Zacharska volt, aki annak idején az öszes negatívját magához vette, és fém dobozokban őrizte meg: nagyjából 600 fénykép megmenekült. A képekből az első kiállítást 1977 májusában tartották Varsóban, majd 1979-ben megjelent a "Fejezetek a Varsói felkelésből" című album.

"Megérte mindez?" - tette fel a kérdést a rezignált Tomaszewskinek a Guardian riportere. "Azt hiszem nem. Túl sokan meghaltak, és a kollaboráns országok is jobban jártak, mint mi. Ám később  hallottam, hogy a náciknak már eleve kész tervük volt Varsó és lakossága elpusztítására. Így elmondhatjuk, hogy Varsó lakossága sehogy sem nyerhetett volna".