I. Sándor (Romanov)

Ifjúsága és első cári évei

Sándor, I., teljes orosz nevén ALEKSZANDR PAVLOVICS ROMANOV (szül. 1777. dec. 23. [a régi naptár szerint dec. 12.], Szentpétervár, Oroszország), Oroszország cárja 1801-től; a napóleoni háborúk idején hol ellenfele, hol szövetségese volt Napóleonnak, de végül részt vett a francia császárt legyőző koalícióban (1813-15). Ott volt a bécsi kongresszuson (1814-15), tevékeny szerepet játszott a Szent Szövetség megalapításában (1815) és az ezt követő kongresszusok munkájában.
Ifjúsága. Pavel Petrovics nagyherceg (a későbbi I. Pál) és Marja Fjodorovna (Württemberg-Montbéliard hercegnője) elsőszülött gyermeke volt. Nagyanyja, II. (Nagy) Katalin, aki unokájára hagyja a trónt, magához vette, hogy felkészítse az uralkodásra.
II. Katalin Denis Diderot-t kérte fel Sándor nevelőjéül, aki ezt a felkérést visszautasította; a cárnő választása ezek után a svájci Frédéric-César Le Harpe-ra esett. A meggyőződéses republikánus férfi maradandó hatást gyakorolt a leendő cár gondolkodására.
Pál ezenközben furcsa `kiskirályságot` hozott létre a Szentpétervár melletti Gatcsinában, és katonai gyakorlatokkal, díszszemlékkel múlatta idejét. A kamasz Sándor itt kapta katonai kiképzését egy kemény és szigorú tiszttől, Alekszej Arakcsejevtől, aki a későbbiekben az orosz belpolitika meghatározó alakja lett.
Sándor 16 éves korában befejezte tanulmányait, miután nagyanyjának akaratából elvette feleségül a 14 éves Baden-durlachi Lujzát (1793). A házasság a kezdetektől fogva boldogtalannak bizonyult. A kedves elbűvölő lányt mindenki szerette csak a férje nem.
Nagy Katalin már megfogalmazta a kiáltványát, amelyben megfosztotta fiát a jogaitól, és unokáját jelölte meg örököséül. 1796. november 17-én (nov. 6.) azonban váratlanul meghalt. Sándor nem merte nyilvánosságra hozni a dokumentumot, így Pál lett az új cár.
Trónra lépése. I. Pált, akinek uralkodása Oroszország történetének sötét korszaka volt, 1801. március 23-án (márc. 11.) meggyilkolták palotájában. Másnap Sándor elfoglalta a trónt. (A nemesi összeesküvők őt is beavatták tervükbe, azzal, hogy megkímélik apja életet, csak a trónról mondatják le).
Sándorra nagy bizakodással tekintettek alattvalói. A jó megjelenésű, erős, kellemes, emberséges, lelkesedéstől fűtött fiatalember átfogó reformok bevezetéséről álmodozott. Előkelő származású, de liberális elveket valló barátaival, Adam Czartoryski herceggel, Pavel Sztorganov gróffal, Viktor Kocsubej gróffal és Nyikolaj Novoszilcovval megalapította a Titkos Bizottságot (Nyeglasznij Komityet), amelynek célja a `nemzet jólétének forrásul szolgáló jó törvények` megalkotása volt.
Sándor és közeli tanácsadói átalakították az államigazgatás szervezetét. Legfőbb eredményük az a nagyszabású közoktatási reformtervezet volt, mely különféle típusú iskolák sokaságának, tanárképző intézményeknek és három új egyetemnek a létrehozását tűzte ki célul. Hiába akarta azonban boldoggá tenni népét, hiányzott belőle a kellő energia a legégetőbb reform végrehajtásához, a modernizáció legfőbb akadályát jelentő jobbágyrendszer eltörléséhez; tudta, hogy a lakosság háromnegyedét alkotó jobbágyság felszabadításával maga ellen fordítaná a nemességet.
Őszinte jobbító szándéktól vezérelve azt tervezte, hogy alkotmányt ad az országnak, és korlátozza az önkényuralmat, de a nemesség elutasító reakciójától tartva végül elállt szándékától. Inkább álmodozó volt, mint a gyakorlat embere, s nyugatias neveltetése nem készítette föl az orosz élet valóságával való szembenézésre.

Külpolitikája 1807-ig

Uralkodása további részében leginkább a külügyekkel foglalkozott. Békés, egységes Európára vágyott, úgy vélte, hogy közvetítő szerepet kell játszania a földrészen, csakúgy, mint nagyanyjának, akit `Európa döntőbírájá`-nak neveztek.
Hatalomra kerülése után haladéktalanul megújította a szövetséget Angliával, amelyet I. Pál felmondott. Jó kapcsolatot tartott fenn Franciaországgal is, abban a reményben, hogy így `mérsékelheti` Napóleont. Szövetséget kötött Poroszországgal, és később Ausztriával is javította kapcsolatait.
Napóleon azonban másképp gondolkozott. Sándor végül arra kényszerült, hogy hadat üzenjen az újabb és újabb területeket elfoglaló, világuralomra törő hadvezérnek, aki 1804-ben császárrá koronáztatta magát. A cár magára vállalta a főparancsnoki tisztet, és figyelmen kívül hagyta Kutuzov herceg, a kitűnő stratéga tanácsait. 1805. december 2-án a szövetséges orosz-osztrák seregek súlyos vereséget szenvedtek a morvaországi Austerlitznél. II. Ferenc osztrák császárnak alá kellett írnia a békeszerződést, mert az ellenség az ő területén volt, de Oroszországon nem hagyott nyomot a háború. Napóleon terve az volt, hogy elnyeri a cár barátságát, és felosztja a két ország között a világot; Sándor ezzel szemben bosszút akart állni.
Napóleon 1806-ban legyőzte a poroszokat Jénánál és Auerstädtnél. Bár anyja és tanácsadói óva intették, Sándor barátjának, III. Frigyes Vilmos porosz királynak a segítségére sietett. Az ütközetek Kelet-Poroszországban zajlottak: a Benningsen tábornok vezette orosz sereg Eylaunál még részleges sikert aratott, de 1807. június 14-én súlyos vereséget szenvedtek Friedlandnál. Ezután került sor a `két császár` találkozójára Tilsit közelében. Az események további alakulása azt mutatta, hogy ezúttal I. Sándor volt az ügyesebb taktikus. Időt akart nyerni, megőrizte Napóleon bizalmát, és elfogadta a győztes feltételét; megígérte, hogy felmondja a szövetséget Angliával, nem töri meg a kontinentális zárlatot, és elismerni a Varsói Nagyhercegséget, mely a Lengyelország 1795-ös felosztásakor Poroszországhoz került területeken jött létre. Cserébe Napóleon szabad kezet adott a cárnak ahhoz, hogy Svédország és Törökország rovására terjeszkedjen.

Tilsittől 1812-ig

Az oroszok többsége felháborítónak és megalázónak tartotta a tilsiti szövetséget: úgy vélték, az orosz gazdaság katasztrofális helyzetbe kerülhet, ha megszakítják a kereskedelmi kapcsolatokat Angliával. Sándor azonban titokban tartotta valódi terveit, és a megfelelő alkalomra várt. Egykori kiképzőtisztje, Alekszej Arakcsejev szakértő segítségével átszervezte és megerősítette a hadsereget. Mindeközben népszerűsége rohamosan csökkent alattvalói körében: azzal vádolták, hogy feleslegesen áldozza fel az orosz katonák életét, s hogy tönkreteszi az országot.
Sándor figyelme egy időre megint a belpolitikára terelődött. A reformok kidolgozását az alacsony sorból származó, de kivételes tehetségű jogi szakértőre, Mihail Mihajlovics Szepranszkijra bízta, aki megfogalmazta az orosz jogrendszer teljes körű átalakításának a tervét, összeállította az orosz törvények teljes gyűjteményét, és elkészítette rendszerezett kivonatukat. Nagyszabású elképzeléseinek csak töredéke valósult meg: a cár ismét megriadt a várható ellenállástól, ráadásul a külpolitikai események újfent elterelték figyelmét a reformokról.
Sándor 1808-ban ismét találkozott Napóleonnal, ezúttal a szászországi Erfurtban. Itt azonban már sokkal tartózkodóbban viselkedett a francia császárral szemben. Mikor 1809-ben Ausztria hadat üzent Franciaországnak, a cár - noha a Napóleónnal kötött megállapodása erre kötelezte volna - nem avatkozott be a franciák oldalán. Az orosz csapatok bevonultak ugyan Galíciába, de passzívak maradtak. Napóleon szemrehányást tett Sándornak, amiért az oroszok - semleges országok hajóinak igénybevételével - kijátszották a kontinentális zárlatot, és a cár nem volt hajlandó feleségül adni hozzá testvérhúgát, Anna Pavlovna nagyhercegnőt. Sándor viszont hiába igyekezett kicsikarni azt az ígéretet Napóleonból, hogy nem hoz létre független lengyel királyságot 1810-ben, Franciaország bekebelezte a Balti-tenger partján lévő német területeket.
Az udvarban uralkodó Napóleon-ellenes hangulat arra kényszerítette a cárt, hogy száműzze bizalmasát, Szperanszkijt, aki nagy csodálója volt a császárnak és a Code Napóleonnak. Véleményét gyökeresen megváltoztatva átvette a legkedvesebb húga, Jekatyerina Pavlovna körül szerződő hazafias csoport reakciós nézeteit. Úgy ítélte meg, hogy az adott körülmények között Oroszországnak ragaszkodnia kell hagyományos intézményeihez.

Napóleon legyőzése

Napóleon és a 600 000 fős Grande Armée 1812. június 24-én támadta meg Oroszországot. A honvédő háborúban az orosz nép szinte emberfeletti kitartásról tett tanúbizonyságot. A háború hatására Sándor feltöltődött energiával és elszántsággal. Az orosz csapatok a felperzselt föld taktikáját alkalmazva folyamatosan vonultak vissza a franciák elől. Napóleon abban bízott, hogy ha elfoglalják Moszkvát, a cár kapitulál. A véres borogyinói ütközet után francia kézre került ugyan a kiürített város, de épületek mintegy 90%-a hamarosan a tűzvész áldozata lett. A hódító csapdába esett: a porig égett városban nem maradhatott télire, a cár pedig nem kért békét. Időközben Sándor a közvélemény nyomására azt a Kutuzovot nevezte ki az összes orosz fegyveres erő parancsnokának, akit Austerlitz óta nem nagyon szívelt. Az idős tábornok - zseniális stratégiájának, valamint a partizánok hősiességének köszönhetően - szétzilálta és kikergette az országból a francia hadsereg maradékát. Innen már aztán egyenes út vezetett Napóleon bukásához.
`Vagy Napóleon, vagy én; mostantól fogva nem uralkodhatunk mindketten`, jelentette ki Sándor. Azt mondta, a lángokban álló Moszkva `megvilágosította lelkét`. Fegyverbe szólította Európát a rabságba taszított népek felszabadítására. Lelkesedése, állhatatossága és eltökéltsége a porosz királyt és az osztrák császárt is cselekvésre ösztönözte: 1813 októberében, a lipcsei `népek csatájában` a három uralkodó seregei súlyos vereséget mértek Napóleonra. 1814. márciusában Sándor, győztes hadserege élén, bevonult Párizsba. Napóleon lemondott, Sándor pedig - némileg vonakodva - beleegyezett az általa nem sokra tartott Bourbonok visszatérésébe. A cár nagyvonalúan viselkedett a legyőzött Franciaországgal; azt hangoztatta, hogy nem a francia nép, hanem Napóleon ellen viselt háborút.
Napóleon legyőzésével Sándor lett a leghatalmasabb uralkodó Európában. Az ő sugallatára ült össze az addigi történelem legnagyobb nemzetközi kongresszusa 1814 őszén, Bécsben. A fényűző lakomákkal, diplomáciai cselszövésekkel és heves vitákkal kísért tárgyalások során a cár szövetségesei - félve, hogy megmentőjük túlzottan nagy hatalomra tesz szert - ellenezték Lengyelország Oroszországhoz csatolását.
Napóleon 1815 márciusában visszatért Elba szigetéről, ismét átvette a hatalmat Franciaországban, így kiújult a háború. 1815. június 18-án a francia csapatok döntő vereséget szenvedtek, és a győztes uralkodók ezúttal Párizsban találkoztak, hogy megalkossák a békeszerződést; Sándor itt is közbenjárt Franciaország érdekében.

Az utolsó évtized

Az országát értő támadás óta Sándor mindinkább megtért a valláshoz; rendszeresen olvasta a Bibliát és gyakran imádkozott; Párizsban gyakran kereste föl Barbara Juliane Krüdener pietista látnokasszonyt. Egyfajta dogmáktól mentes, `egyetemes hitet` vallott, amelyre erősen hatottak a kvékerek és a cseh-morva testvérek tanításai.
Végül is Sándoré lett Lengyelország. Az Orosz Birodalmon belül a cár felállította a Lengyel Királyságot (Kongresszusi Királyság), amelynek ő maga lett az uralkodója. Alkotmányt adott a lengyel államnak, és kijelentette, ragaszkodik a `szabad intézményekhez`, s az a szándéka, hogy kiterjeszti őket valamennyi uralma alatt álló országra`. E szavaihoz nagy reményeket fűztek Oroszországban, de amikor - hosszú távollét után - visszatért hazájába, már nem foglalkoztatták a reformok. Minden figyelmét az orosz Biblia-társaságra és a katonai kolóniákra összpontosította. Ez utóbbiakat abban a reményben hozta létre, hogy a katonai kiképzés és a földművelés összeegyeztetése révén olcsóbb lesz a hatalmas hadsereg fenntartása, s könnyebbé válik a katonák, és családjuk élete. Az elgondolás azonban nem vált be, a telepek csak szenvedést hoztak parasztnak, katonának egyaránt.
A második párizsi békeszerződés után létrehozta a Szent Szövetséget, amelynek eredeti célja az lett volna, hogy a keresztényi szereteten alapuló békét teremtsen Európában: ám a Szent Szövetség kongresszusain (Aachenben, Troppauban, Laibachban [ma Ljubljana] és Veronában) a részvevők az önkényuralom, a fegyverrel mindenáron fenntartott régi rend híveinek bizonyultak. Mikor Spanyolországban és Itáliában (Szicília és Nápoly) kitört a forradalom, a szent szövetségesek véres megtorlással feleltek. Sándort magát is nagy megrendítette a szemjonovszkojei ezred lázadása, amit a forradalmi radikalizmus jeleként értékelt.
Ez a liberális álmok korának végét is jelentette az uralkodó életében; ettől kezdve mindenfajta felkelést Isten elleni lázadásnak tekintett. Nagy megrökönyödést keltett hazájában, hogy nem volt hajlandó támogatást nyújtani hittestvéreinek, a török elnyomás ellen harcoló görögöknek, mondván, hogy ők is csak ugyanolyan lázadók, mint a többiek. Az európai ügyek irányítását átengedte Metternich hercegnek, s az osztrák kancellár gátlástalanul ki is használta a lehetőséget.
Miután visszatért Oroszországba, Arakcsejevre bízta az államügyek intézését. Oroszország történetében a reakció, a maradiság, a vélt és valóságos felforgatás elleni harc évtizede következett. A cár a `Sátán országlásának` jeleit látta mindenütt. Közben sorra alakultak a főként fiatal katonatisztekből álló titkos társaságok, melyek az ország megújítását és liberalizálását tűzték ki célul. A cár azonban nem lépett fel határozottan ellenük. Nyomasztotta az uralkodás súlya, családja és közeli barátai előtt nem csinált titkot abból, hogy a lemondás gondolata foglalkoztatja.
A cárné megbetegedett, ezért Sándor úgy döntött, hogy elviszi az Azovi-tenger partján fekvő Taganrogba.  Nem sokkal később ellenőrzésre indult a Krím félszigetre, ahol tüdőgyulladást vagy maláriát kapott, és a visszaúton meghalt. Sokan azt tartották, hogy nem is hunyt el, hanem csak elvonult a világ elől Szibériába. A találgatásoknak az is tápot adott, hogy az udvari tisztségviselők nem voltak hajlandók felnyitni a koporsóját.