Zrínyi Miklós a szigetvári hős? Egy biográfia kutatása közben felmerülő problémák a horvát-magyar kapcsolatok köréből.

Vajon miért nem kielégítő az eddig napvilágot látott számos biográfia, amiket a kor kiváló ismerői vetettek papírra? A választ az adott munkák megszületésének idejében találjuk! Máig az egyik legpontosabbnak tekinthető a pozitivista felfogásban, Salamon Ferenc által 1865-ben publikált, a Zrínyi famíliáról írt munkája. (Salamon, 1865.) Ezt a művet is felhasználva írta meg Mladen Mesić már kizárólag I. Zrínyi Miklós életrajzát. (Mesić, 1866.) Ezen munkákból adatgazdagságuk miatt máig bátran meríthet a kutató, azonban a horvát-magyar kiegyezés előestéjén készült művek magukon viselik a kor aktuálpolitikai nyomait, így szintézisként ma már nem helytállóak. Sziget ostromának 400 éves évfordulójára látott napvilágot - mintegy évszázad elteltével az előbb említett munkák után - Benda Kálmán szintén remek, bár elődei által magasra rakott mércét meg nem közelítő, összefoglalása a szigetvári hősről. (Benda, 1966.)

Jellemző a kutatások megmerevedésére, hogy a Szigetvári Várbaráti Kör ugyanezen munkát változatás nélkül jelentette meg újra kicsiny könyvecske formájában 1993-ban. (Benda, 1993.) E munka előnyei közé kell sorolnunk, hogy bőséggel merített Barabás Samu századfordulón összegyűjtött és közreadott, Zrínyi Miklós életére vonatkozó kétkötetes forrásgyűjteményből. (Barabás, 1898-1899.) A tanulmány értékéből azonban sokat levon, hogy a horvát szakirodalom ekkorra már jelentős eredményeiből szinte semmit nem hasznosította, Mesić munkáját meg sem említette. Természetesen ez nem kérhető hangsúlyosan számon a kiváló történészen, de mindenképp utalnunk kell Margalits Ede manapság kissé háttérbe szorult, hatalmas munkával létrehozott gyűjteményére, amely a magyar történész társadalom számára is elérhetővé tette a horvát kollégáik 19. századi eredményeit. (Margalits, 1900., 1902.)

A fent említett munkákon túl a téma iránt érdeklődő számára nem maradt más, mint a sok esetben igen magas színvonalon kimunkált Zrínyi Miklós (Továbbiakban II. Zrínyi, hogy, mind leszármazottjától, a költőtől, mind apjától I. Zrínyitől világosan megkülönböztethessük.) sorsát elmesélő szépirodalmi munkák. Ezek megemlítése, bár a történészi szakma kritériumainak természetesen nem felelnek meg, hiszen nem is ilyen igénnyel születtek, mégis kötelességeink közé tartozik. (Itt Hunyady József: Kék hegyek kapitánya illetve Szántó György: Az Alapiak kincse című lebilincselő stílusban megírt ifjúsági regényeire utalnánk elsősorban.)

Arra a kérdésre, hogy Zrínyi életéből, miért csak utolsó tisztének, a szigeti kapitányságnak, és ebből kifolyólag 1566-ban bekövetkezett hősi halálának ismételt megjelenítésén volt a fő hangsúly, több adekvát magyarázat lehetséges. A 19-20. század tendenciózus történetírásának állandó különböző érdekeknek megfelelő `hős` prototípusának Zrínyi halála tökéletesen megfelelt, ebből a szempontból szükségtelen volt `előéletének` aprólékos vizsgálata. A másik ok abban rejtőzhet, hogy a szigetvári hős elsősorban a nem kevésbé kiváló leszármazott Zrínyi Miklós költő és hadvezére személyén keresztül képezte vizsgálat tárgyát, így természetesen elsősorban a Szigeti Veszedelem című halhatatlan eposz szemüvegén át jelenítették meg az ekkor mát héroszi magasságokba emelkedő, és így örök példaképpé váló ősatya alakját. Ezért nem volt igény Zrínyi élettörténetének aprólékos feltárására.

További, az előzőeknél sokkal prózaibb okok a téma forrásadottságaiból adódnak. Máig a történetkutatás egyik izgalmas - és egyben fájó - problémáját képezi, hogy a Zrínyiek családi levéltára, a família birtokainak 1671-ben bekövetkezett konfiskálásának idején szőrén szálán eltűnt. Természetesen rengeteg a családot érintő irat maradt fenn más levéltári állagokban, azonban ez mégis csak töredéknek tekinthető az elveszett irategyütteshez képest.

Azonban mégsem Barabás munkája az egyetlen, amelyre támaszkodhatunk munkánk során. Iványi Béla 1943-ban jelentette meg a két Zrínyi Miklósnak a Batthyány család körmendi levéltárában őrzött magyar nyelvű leveleit. (Iványi, 1943.) A szerző maga is jelezte, hogy ez csak töredéke a család tagjai által írt missileseknek, de azokat latin nyelve miatt nem publikálta művében, így máig kiaknázatlanok az ebben rejlő lehetőségek. Ugyancsak nem került be Barabás Samu gyűjteményes kötetébe a gráci tartományi levéltár (Steiermarkische Landesarchiv) Militaria anyagában őrzött tetemes mennyiségű II. Zrínyi Miklós által írt oklevél, pedig erről Radoslav Lopašić az 1880-as években közölt bő forrásismertetést. (Lopašić, 1885., 1887.) Hatalmas lehetőségeket rejt magában a horvát történésztársadalom másik nagy alakjának Emilij Laszowskinak a turopoljei nemesség történetére vonatkozó forrásgyűjteménye, amelynek fontosságára  később még szeretnénk visszatérni. (Laszowski, 1906.) Ezeken túl sikerrel kecsegtetheti a korszak, illetve a téma kutatóját a Bécsben - és jórészt Pozsonyban - őrzött Erdődy család levéltárának, illetve a zágrábi állami levéltár kisebb családi állagainak minuciózus átvizsgálása.

Amint a kiadási évekből kitűnik, Benda haszonnal forgathatta volna ezeket a munkákat tanulmánya megírásához. Annak megvilágításával, hogy miért nem tette, eljuthatunk a probléma gyökeréhez, azaz hogy miért nem történt meg máig II. Zrínyi Miklós teljes körű forrásfeldolgozáson alapuló életrajzának elkészítése. Ennek oka véleményünk szerint az, hogy az 1920-as évektől kezdve a horvát és magyar történészek nem együtt, hanem egymás mellett végezték párhuzamosan kutatásaikat, így nem ismerhették meg a szomszédos állam tudományos műhelyeiben folyó vizsgálatok eredményeit. Természetesen ez nem állja meg a helyét kizárólagos jelleggel, hiszen vannak üdítő színfoltok mindkét oldal publikációit tekintve, elég csak a legfrissebbekre, Pálffy Géza elmúlt években e tárgykörben tett `kalandozásaira` utalnunk (Pálffy, 2002/1., 2002/2.), azonban a Zrínyi Miklós életrajzán keresztül felvázolható horvát-magyar kapcsolatoknak szisztematikus feltárásával máig adós, mind a magyar, mind a horvát történetírás.

Megnehezíti a kutatást a horvát szakirodalom Magyarországon szinte teljes elérhetetlensége, nem is szólva a létező hatalmas nyelvi nehézségekről. Margalits Ede munkájában pont az volt a grandiózus gondolat, hogy a horvát történetírásnak szinte teljes 19. században elért eredményeit a  repertórium formájában elérhetővé tette. Ennek kereteiben került sor a zágrábi délszláv akadémia folyóiratainak (Arkiv za povjestnicu jugoslavensku, Rad jugoslavenske akademije znanosti i umjetnosti) ismertetésére, a Starine, Književnik és Vienac című periodikák bemutatására. A 20. században azonban a kutatókra - főleg a vidékiekre - sokkal mostohább viszonyok vártak. Az 1987-ig megjelenő, 60 kötetre rúgó Starine csak a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában található meg hiánytalanul, ahogy az 1958-ban útjára induló Arhivski Vjesnik is. A horvát-szlavón-dalmát állami levéltárnak 1898-ban útjára induló nívós folyóirata a Vjesnik kr. hrvatsko-slavonsko-dalmatinskoga zemaljskoga arkiva pedig ismereteink szerint csak a bécsi Österreichische Nationalbibliothek állományában, és természetesen Zágrábban, hozzáférhető legközelebb. A horvát és magyar egyetemek, kutatóműhelyek eddiginél sokkalta szorosabb együttműködésére lenne szükség ezen probléma orvoslására.

 Milyen Horvátországgal kapcsolatos, illetve a horvát-magyar viszonyrendszerben meglevő problémakörök  feltárásában tudnánk hasznosítani az esetleges életrajz eredményeit? Ennek kifejtéséhez két szálat érdemes vizsgálni, magát a család a történetét, valamint a Zrínyi Miklós által viselt hivatalok működésének változásait. Érdemes talán az előbbivel kezdeni. A család esetében, habár egy régi, nagy múltú famíliáról van szó, felemelkedésük mégis a Mohács utáni időszakra tehető, és egybeesik az arisztokráciának ekkor bekövetkező nagy mértékű fluktuációjával. A családok kihalása, jelentéktelenségbe süllyedése korántsem volt ritka dolog a történelem folyamán, mégis az 1526-ot követő esztendőkben ennek kiemelt jelentőséget tulajdoníthatunk más korok hasonló elitváltásaihoz képest, hiszen az ország állapota ekkor gyökeresen átalakult.

Itt nemcsak az ország kettő majd három részre szakadására szeretnénk utalni, hanem nemesség a társadalmon belüli megváltozott szerepére is. Nem véletlenül nevezhetjük a `magyar vállalkozás első aranykorának` ezt az egyébként tragédiákban is bővelkedő időszakot, amikor a nemesség jelentős rétege bekapcsolódott a főleg nyugatra irányuló árukereskedelembe, és ebből igen jelentős anyagi hasznot húzott. Ebben a relációban a család történetének vizsgálatakor  arra a kérdésre is választ kellene találni, hogy vajon a horvát nemesség  képes volt-e élni ezzel a lehetőséggel magyar társaikhoz hasonlóan.

A család országos jelentőségre emelkedésének áttekintésekor - ami egybeesik, hősünk II. Zrínyi Miklós pályájával - három dolgot helyezhetünk vizsgálódásunk előterébe, amelyek segíthették a famíliát érvényesülésében. Az első, és talán a legfontosabb, a Zrínyiek családi kapcsolatai, ha úgy tetszik az előnyös házasságokban rejlő kapcsolati tőke sikeres kamatoztatása. Ahogy az utóbbi időben többen is utaltak rá, a társadalom-, családtörténetben, elitkutatásban az eddigieknél sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a főnemesi családok hölgytagjainak vizsgálatára, hiszen ebből olykor biztonsággal lehet következtetni az adott rokonság társadalmi súlyára, esetlegesen a forrásokból nehezen kihámozható udvari nyomásgyakorló, rokoni kötelékekkel átszőtt gazdasági-politikai klikkek nyomaira is bukkanhatunk, ahogy ezt Pálffy Géza A Thurzó-Székely-Salm-Rosenberg-Zrínyi `konzorcium` esetében sejtetni engedte egy közelmúltban tartott előadásában.

Amíg a XVI. század elején a Frangepán és a Korbáviai családok mögött a Zrínyiek a horvát nemesség második vonalát reprezentálták, addig I. Zrínyi Miklós Korbáviai Ilonával 1509-ben megkötött házassága az első lépés volt a felemelkedés útján. Leányait még főleg szlavóniai birtokokkal rendelkező nemesekhez, Tahy Ferenchez, Alapy Jánoshoz adta feleségül, II. Miklósnak azonban sikerült az áttörés, amikor 1544-ben elvette gyámleányát, a Frangepánok Ozaly ágából származó Katalint, és egy szerencsés szerződéssel megszerezte az eddig jobbára csak a töröktől erősen fenyegetett Una nyugati partján fekvő birtokai mellé a sokkal védettebb területen fekvő Frangepán jószágot. További, a Zrínyiek identitásának, elmagyarosodásának vizsgálatakor felbukkanó fontos momentum lehet, hogy II. Miklós leányait már kivétel nélkül magyar nagybirtokosokhoz adja, és az 1540-es évek végétől saját kezű aláírásában megjelenik a családnév magyar formája, a`Nicolaus comes Zrini`. (Benda, 1993. 57.) Ma már nem képezheti vita tárgyát a Zrínyiek esetleges horvátsága, avagy magyarsága, valószínűleg ők egyidejűleg tartották magukat horvátnak és magyar nemesnek, tehát legfeljebb a 19. század magyar és horvát historikusának okozhatott ez a jelenség fejtörést, de nem a család 16. századi tagjainak, ahogy azt mások mellett Klaniczay Tibor is több remek tanulmányában kifejtette. (Klaniczay, 2001.)

A második aspektust, amit vizsgálat tárgyává tehetünk, összefoglalóan talán a vitézség fogalmával illethetjük. Ebbe beletartozik a személyes virtus, mint a felemelkedés egyik lehetséges útja, amit hangsúlyosan figyelhetünk meg Zrínyi Miklós karrierjében is. Már 1529-ben kitüntette magát Bécs védelmében, ezek után talán nem a legdicsőbb, de kétségkívül az egyik leghasznosabb cselekedetével, Hans Katzianer politikai - és egyben a földi - életből való kiiktatásával igazolta I. Ferdinánd előtt rátermettségét. Nem véletlen, hogy éppen Buda várának totális kudarcba fulladt visszafoglalási kísérlete után nevezte ki a Habsburg uralkodó horvát-dalmát-szlavón bánná, amiben közrejátszott, hogy az előbb említett hadjáratban csak Zrínyi tudott értékelhető tetteket felmutatni az oszmánokkal szemben. Az is motiválhatta az uralkodó döntését, hogy ekkor a horvát végeken a törökök szemében a gróf volt a fő ellenség, akinek birtokai ekkor, 1542-ben javarészt az állandó dúlásoknak kitett határvidéken feküdtek.

Ettől az évtől kezdődik Zrínyi Miklós életének egyik legérdekesebb szakasza, ami sok tekintetben jobb megvilágításba helyezheti a horvát - és a szlavón - nemesség túlélésért vívott stratégiáját, jelesül a családi birtokkomplexumok mind északabbra való helyezését. Ez természetesen nem a Drávától délre fekvő birtokokkal rendelkező családok specifikuma, hiszen a Dunántúlon, a Balatontól északra is megfigyelhető ilyen jellegű igyekezet, azonban a támadásoknak jobban kitett horvát-szlavón vidéken ez jobban megfogható. Jól érzékelhető ez a folyamat a Zrínyieknél, akik első lépésben sikeres házasságok révén a korbáviai javakkal és a Fiumétól az Adria partján Zenggig végigfutó Frangepán birtok Vinodol megyével kezdték meg birtokaik súlypontjának áthelyezését. Majd immár hivatali hatalmától fogva 1546-ban Zrínyi szolgálatai fejében megszerezte korábbi mentorától, Keglevich Pétertől az Ernuszt-Hampó örökség részét képező Muraközt Csáktornya központtal, amit földrajzi viszonyainak köszönhetően alig ért háborús pusztítás, így rendkívül gazdag uradalomnak számított. Nem véletlen hogy a bán itt építette ki a családi rezidenciát. 1549-re a Magyar Királyság nyolcadik legnagyobb földesurává vált, ami horvát nemestől - eltérően szlavóniai társaitól - hallatlan karriernek számított.

A harmadik dolog, ami a családon és hivatalon túl, de ezekkel szorosan összekapcsolódva vizsgálat tárgyát képezheti, az a megszerzett, illetve már régtől bírt javakon való gazdálkodás. Ebbe a tárgykörbe rengeteg minden beletartozik, a már nagy vonalakban említett birtokpolitikán túl a távolsági kereskedelemben való részvételen át egészen a gazdaság más ágazatában való részvételig. Itt most csak ez utóbbihoz szeretnénk adalékot szolgáltatni. Zrínyinek az 1540-es évek végétől horvátországi birtokai másodlagossá váltak, hogy mégis kitartott hivatalában az annak a ma még teljes egészében fel nem tárt oknak köszönhető, hogy nem akarta ebek harmincadjára jutni a Gvozdánszk és Lesnyica környékén elterülő ezüst- és ólombányáit, amelyből akár évi 30 000 forint jövedelme is származhatott, és amelyek még 1551-ben is üzemeltek. (Barabás, 1898. 149-150.) Zrínyit csak az 1550-es években is folytatódó török előrenyomulás szorította arra, hogy északabbra keresse boldogulását. Ahogy javai elvesztésével egyre kevesebb érdeke fűződött ezen területek védelméhez, úgy vált terhessé számára a horvát báni hivatal, és az uralkodónak átadott családi birtok, Kosztajnica 1556-ban bekövetkezett elvesztésével már semmi nem tudta tisztében maradásra bírni. További jelentős méltóságai világosan mutatják, hogy az 1550-es évek második, felétől mely területek megóvását tekintette legfontosabb céljának, hiszen 1561-től Sziget kapitánya, 1563-tól dunántúli végvidéki főkapitány volt. Példáján keresztül betekintést nyerhetünk a horvát nemesség alkalmazkodási képességébe, és élettörténete összehasonlító vizsgálatokra is alkalmat ad.

A családi és személyes szálak végigvezetésével, más hasonló jellegű esettanulmányok összevetésével képet kaphatunk a 15. században még sok esetben partikuláris nemességnek számító horvát rendek feloldódásáról a szlavón, illetve a magyar rendi társadalomban, ahol Mohács előtt még tisztséget sem viselhettek, és sokkal korlátozottabb lehetőségeik voltak a magyarországi érvényesülésre a Magyar Királyság területén élő vármegyei közigazgatási szervezetben élő társaiknál. Ezzel a megállapítással függ össze eszmefuttatásunk következő fejezete.

II. Zrínyi Miklós életében hatalmas változások történtek a Horvát és a Magyar Királyság viszonyában. Az a tény, hogy az oszmán csapatok horvát területeket fél évszázaddal előbb kezdték el  módszeresen pusztítani a magyartól némileg eltérő fejlődési irányba lökte a Horvát Királyságot. A horvátok mohácsi csatája 1493-ban megtörtént az Ubdina mentén, így ők a kettős királyválasztás kínzó problematikáját már a 16. század fordulóján átélték, amikor követségeik - miközben hiába kilincseltek hathatósabb segítségért a lassanként pénzügyi szakadék felé tántorgó budai udvarnál - túlélésük érdekében tárgyalásokat folytattak a Habsburgokkal, ahonnan több segítséget reméltek. 1527. januárjában ilyen előzmények után a magyar rendek egy részével párhuzamosan jutottak arra a logikus felismerésre, hogy csak a Habsburg dinasztiában találhatják meg azt a szövetségest, aki képes lesz országukat megvédeni. Így Horvátországban - és kisebb intermezzót leszámítva Szlavóniában - nem volt, nem lehetett alternatíva Szapolyai megválasztása. Ez is Horvátország és Szlavónia sorsközösségét mutatja ezekben az években, amely az 1530-as évek folyamatos oszmán előrenyomulásnak köszönhetően egyre jobban erősödött. A bécsi udvar térszemlélete, ami szerint e két tartományt egyként kezelte, a Belső-ausztriai rendek támogatására bízta, leválasztotta a magyar kamaráról, és Szlavónia jövedelmeit attól külön irányította, tovább szilárdította Horvátország és Szlavónia kapcsolatát. 1538-ban megtörtént az első közös rendi országgyűlésük, 1558-ra pedig a horvát sabor és a szlavón tartományi rendi gyűlés véglegesen összeolvadt. Ennek a folyamatnak a pontos bemutatása máig nem történt meg, de hála a horvát forráskiadásnak van remény a kérdés megnyugtató tisztázására.

Ebben segítségünkre lehet Ivan Kukuljević 19. század közepén kiadott forrásgyűjteménye (Kukuljević, 1862.), Ferdo Šišić által több kötetben publikált horvát sabori jegyzőkönyvek (Šišić, 1912., 1915.), valamint a már fentebb említett Laszowski a horvát bán polgári jogkörének vizsgálatára is kitűnő munkája. Az óriási török nyomás által indukált folyamat, amely következtében a középkori horvát királyság mind területileg, mind társadalmilag feloldódott a Varasd vármegyére, Zágráb északi, és Kőrös megye északnyugati területére szoruló Szlavónia földrajzi közigazgatási kereteiben éppen II. Zrínyi Miklós báni hivatalának idejére tehető. E tisztség vizsgálatával közelebb juthatunk ennek a komplex folyamatnak a megértéséhez, amelyben a horvát nemesség összeolvadt szlavón társaival. Az államigazgatásban szintén a szlavóniai szokások éltek tovább, ha úgy tetszik a 18. századi Horvát Királyság a középkori Szlavónia kereteibe transzformálódott át és élt tovább. Máig nincs kellően feltárva ezen átalakult területnek a Pozsonyi országgyűléshez és egyáltalán a magyar rendekhez való kapcsolata, amin esetleg a Zrínyi báni tevékenységének vizsgálatakor előbukkanó források ugyancsak segíthetnek.  

Végül de nem utolsósorban a Zrínyivel kapcsolatos vizsgálódások talán segíthetik tágabb kontextusba helyezve a közép-európai államok regionalitásának vizsgálatát olyan formában, ahogy újabban Joachim Bahcke (Bahlcke,) tette azt és helyezte komparatisztikai kutatások fókuszába Lengyelországot, Csehországot és a Magyar Királyságot. Horvátország és Szlavónia történetének hangsúlyosabb kutatásával talán ráirányíthatjuk más nációkhoz tartozó kollegáink figyelmét arra, hogy a lengyel vagy cseh tartományi önállóság és különkormányzat magyar analógiájának nem a sajátos szentistváni vármegye, hanem a valóban bizonyos fokú függetlenséget élvező Erdély, Horvátország, és éppen a 16. század fordulóján `megszülető` Szlavónia tekinthető.

Korántsem értünk a végére azoknak a gondolatoknak, amelyek felmerültek bennünk Zrínyi Miklós életrajzi adatainak, a rá vonatkozó források összegyűjtése során. Nem szóltunk a térségben ekkor végbemenő hatalmas népességvándorlásról, ami keretében Bosznia, Hercegovina és Szerbia területéről - főleg ortodox vallású - menekülők érkeztek szlavón és horvát területekre, akiknek asszimilálására már nem volt lehetőség, és a Balkán északi területein időről-időre fellángoló etnikai villongásainak alapját képezték. A többi családhoz hasonlóan a Zrínyiek is telepítettek le, sőt alkalmaztak magánföldesúri kontingensükben vlachoknak, vagy uszkóknak nevezett menekülteket.

Nem említettük a források tüzetes átnézésével `kicsemegézhető`, Zrínyieknek szolgáló szervitorokra vonatkozó információk életrajzi adattárban való összefoglalásának lehetőségét, ami újabb adalékokkal szolgálhatna a nagybirtokosok közép- vagy kisnemességhez való viszonyára, valamint a főúri udvarok hierarchizáltságára vonatkozóan. A sor folytatható lenne, de jelen kis írásunkban mindössze arra szerettünk volna rámutatni, hogy a horvátországi arisztokrata családok történetének kutatásai sokban segíthetnek kibontani a két nép néha kicsit összekuszálódottnak tűnő történelmét, tisztázhatják Szlavónia, Horvátország és Magyarország egymáshoz való viszonyát a mozgalmas 16. században.