Drezda bombázása interaktív térképen látható

Volt két terület, amelyben nem sikerült áttörést elérni a háború folyamán: a bombázások pontossága és a lakosság morális megtörése terén. Az amerikai koncepció, miszerint csak az adott ipari üzemet szabad bombázni, a lakosságot pedig lehetőleg kímélni kell, rendkívüli pontosságot igényelt. Ezt azonban soha nem sikerült elérni. A háború elején ideális körülmények között is csak minden harmadik bomba hullott a cél közelébe, és ez az arány 1945-re sem emelkedett 50% fölé.

Radarbombázásnál, rossz időben azonban 151 combat boxból (átlag 450 század) mindössze egy tudta a cél egymérföldes körzetébe juttatni bombaterhét, kétmérföldnyire 17 közelítette meg a célt, ötmérföldnyire 30, a többi 103 pedig még csak a cél közelében se járt. Ez kitűnő lehetőséget adott a náci propagandának arra, hogy terrortámadásnak minősítse a bombázók tevékenységét, és elfedje az igazi hatást.

A gyakorlatilag egy atombomba hatásához mérhető pusztítást 770 Lancaster és 330 B-17-es repülő légierőd vitte végbe, amely 1945. február 13-án éjjel érkezett a város fölé. A 40 ezer halálos áldozat emlékének a Spiegel Online jóvoltából online múzeumot alakítottak ki, amelyben egyelőre 6 millió képet dolgoztak fel a Keele Egyetem Légi Felderítő Archívumából. Nézzen körül a lebombázott Drezda interaktív térképén

Míg az amerikai vezetés a német ipar megsemmisítésében bízott, a brit Királyi Légierő inkább a városok lakónegyedeit bombázta éjszakai bevetésein, abban a reményben, hogy megtörik a lakosság ellenállása vagy - még jobb esetben - az emberek fellázadnak Hitler és a náci vezetés ellen, így fejezve be a háborút. Ezen elképzelés szellemében hajtották végre az olyan gyalázatos támadásokat, mint 1943-ban Lübeck és Hamburg, 1945-ben pedig Drezda bombázása. Ezek során kifejezetten a lakosság minél nagyobb számban történő elpusztítására törekedtek, és így e bombázásokat valóban terrortámadásnak lehet bélyegezni.

Nem számoltak azonban egyrészt a náci propaganda hatásával, másrészt azzal a ténnyel, hogy az ilyen nehéz sorba juttatott emberek már nem lázadnak, inkább összehúzzák magukat és megpróbálnak kitartani a háború végéig. Nem feltétlenül kell szeretniük a fennálló rendszert ahhoz, hogy kitartásukkal és dacos élni akarásukkal kollaboráljanak a diktátor rezsimjével. Ez a pszichológiai tényező mentette meg Angliát is a kapitulációtól 1940-ben, az angliai csata idején.

"A második világháború története" 1982-ben megjelent harmadik kiadásában Ránki György saját forrásai alapján a következőket írta: "1945 februárjában került sor a második világháború legnagyobb bombatámadására Drezda ellen. Ebbe az ipari szempontból jelentéktelen városba a menekültek ezreit helyezték el, és a 14 órás támadás következtében 100 ezer ember pusztult el. A város nagyrésze teljesen leégett.

A drezdai támadás borzalmas jelenetei jogosan felvetették a kérdést, vajon indokoltak-e ezek, a nagyvárosok ellen indított, több tízezer polgári halottat okozó bombatámadások. Igazolták-e a szövetségesek elképzeléseit, hogy a támadások megbéníthatják a gazdasági életet, aláássák a német lakosság ellenálló képességét. Az adatok és a háború menete azt bizonyította, hogy a bombatámadások hatása nem felelt meg a várakozásnak" - áll a drezdai bombázások történetét bemutató cikkünkben.