Könyv a tömegsajtó fénykorának ellentmondásairól

A szerzőről

A bethleni konszolidáció szólásszabadsága egészen addig terjedt, amíg az retorikailag egyetlen kormányzati szereplőt sem sértett. Időnként mégis vétettek a közírók az érvényben lévő erkölcsi normák ellen - legalábbis a központi bürokrácia megítélése szerint, amely a morális értékek csökkenéseként, "nemzetellenességként" értelmezte a politikai bírálatot. Lényeges kitétel volt, hogy sajtóvétségnek legtöbbször nem a "hibás" tartalom, hanem a rossz szóhasználat számított. Ez talán a legfontosabb magyarázat arra az ellentmondásra, hogy szólás-, azaz sajtószabadság nélkül is létezhet sokszínű lappiac.

Másrészt, ha egészében nézzük a korabeli újságok irányultságát, a kép nem tükrözi teljes mértékben a politikai élet erőviszonyait. A '20-as évek "irányított demokráciája" a hírlapok terén demokratikusabbnak tűnt a valóságnál. A "destruktív"-"részben problémás"-"megbízható" hármas kategóriából az első két csoportba sorolt újságok példányszáma az évtized elején több mint a felét tette ki az eladott lapoknak, és pártállás tekintetében tíz év múlva is hasonlóan jelentős számban értékesítettek ellenzéki orgánumokat.

Pedig a kormányzat igen széles jogkört biztosított egyes tagjainak, hogy a hazai sajtót "megfelelően" kézben tudja tartani. Lapalapítási engedélyért személyesen a miniszterelnökhöz kellett fordulni, országos terjesztésre szánt lap esetében ezen felül belügyminiszteri jóváhagyás is szükségeltetett. A tanácsrendszert követő papírhiány kezdetben szintén jó indoknak bizonyult az engedélyezés megtagadására, valamint tovább csökkentette a sikeres újrakezdés esélyét az is, hogy a betiltott, ám a nyilvánosságba visszatérni akaró újságnak nevet kellett változtatnia. Az utcai árusítás jogának (kolportázsjog) megvonása bizonyos lapoknál akár csődhelyzetet is teremthetett, ha nem tudták drasztikusan megnövelni előfizetőik számát. Mindezt némileg ellensúlyozta a szubvenciórendszer, amelyben a lapoknak nyújtott anyagi támogatás éppúgy érkezhetett kormány- és ellenzéki oldalról, mint egyházi vonalról, vagy független szervezettől.

Persze az akkori "kiskapukat" kijátszva a nemkívánatos orgánumok is megjelenhettek egy ideig. Például az 1926-ban betiltott Világ című polgári radikális napilap egyszer Budapesti Közlönyként próbált eljutni olvasóihoz; de segítségükre volt a "destruktív" lapoknak a központi szervek hanyag nyilvántartási rendje is.

S hogy mely irányvonal minősült "nemzetellenesnek"? Gyakorlatilag mindegyik, amely kicsit is jobb- vagy baloldalinak számított a keresztényszocialistának és agrár szellemiségűnek mondott kormányzati felfogáshoz képest. Szociáldemokrata, liberális, szabadkőműves beállítódású, vagy zsidó származású biztosan számíthatott a kabinet támadására.

A közélet színterének harcai tehát nagyban befolyásolták az újságírói szakmát is, amely minden visszásság mellett azonban társadalmi megbecsülésnek örvendett. A zsurnaliszták közel 90%-a rendelkezett érettségivel vagy diplomával. (Az 1928-ból származó statisztikai adat szerint ez az arány 710 főt jelentett, amelyből mindössze 16 volt nő.) S habár a magasabb végzettséget anyagilag is elismerték a szerkesztőségek, tagjaik többsége így is csak az (alsó) középosztály kiszámíthatatlan életét élhette.

A szerző történészhez méltó tudományos alapossággal megírt könyve a sajtótörténet iránt érdeklődők és a médiaszakemberek számára egyaránt kiváló olvasmányt jelent.

Sipos Balázs: A politikai újságírás mint hivatás. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004. 252 o.
Ára: 1800 Ft.