30 éve halt meg a nagy kormányos, Mao Ce-tung

Harminc éve, 1976. szeptember 9-én halt meg Mao Ce-tung (Mao Zedong), kínai kommunista politikus. A szocialista országok egykor nagynevű politikai vezetői sorra tűntek el a történelem süllyesztőjében. Minél nagyobb kultusz alakult ki a szocialista országok egykor nagynevű politikai vezetői körül életükben, annál nagyobb volt a bukásuk haláluk után. Mao Ce-tungot, a nagy távol-keleti birodalom vezetőjét olyan vallásos kultusz övezte, hogy e séma alapján az ő bukásának nagyságrendekkel kellett volna meghaladnia társaiét, mégsem így történt. Súlyos hibái és bűnei ellenére Mao a 20. századi kínai történelem meghatározó személyisége maradt.

A hosszú meneteléstől a nagy ugrásig

1893 december 26-án, Hunan tartomány Saosan (Shaoshan) nevű községében módos paraszti családban született, Csangsában (Changsha) középiskolásként, majd Pekingben könyvtárosként ismerkedett a marxista tanokkal. 1921-ben egyik alapító tagja volt a Kínai Kommunista Pártnak (KKP), amely radikális társadalmi forradalommal akarta kiemelni az országot félgyarmati helyzetéből, nyomorából. A párt kezdetben szorosan követte a szovjet tanácsadók útmutatását, ám a polgári forradalmárokkal kötött szövetsége kudarcba torkollott, 1927-ben Sanghajban sok ezer kommunistát mészárolt le a Kuomintang.

Mao órája a polgárháborúban jött el. 42. évében járt 1935-ben, amikor az üldözői elől "hoszú menetelésben" kitérő vörös hadsereg vezetői Cunji (Zunyi) városában megtartott értekezletükön a KKP elnökévé választották, s ezt a tisztséget élete végéig megőrizte. A harmincas években a Kínára támadó Japán ellen ideiglenes szövetséget kötött a Kuomintanggal, ám Mao pártja és annak fegyveres ereje megerősödött ebben a küzdelemben. A Japán világháborús veresége után felújuló polgárháborúban - a Mandzsúriát meghódító szovjet hadsereg fegyvereit felhasználva - Mao megsemmisítő vereséget mért Csang Kaj-sek (Chaing Chung-cheng) erőire, amelyek Tajvan szigetére menekültek.

1949-ben Mao Ce-tung kiáltotta ki a Kínai Népköztársaságot a pekingi Tienanmen kapu emelvényéről. Az országban évtizedek óta először volt erős központi kormány, csakhogy még a Szovjetunió vezette nyolcszázmilliós béketábor tagjaként. Ez hamar konfliktusokhoz vezetett, mert Mao szemében Kínának kellett a központi helyet elfoglalnia a szocialista táborban. Kevesellte a Moszkvából érkező segélyt, elutasította módszereinek ottani kritikáját, megbélyegezte a kapitalista világgal való "békés együttélést". (Híres mondása: "Az atombomba papírtigris!")

A gazdasági építés szovjet tanácsadók javasolta ütemével elégedetlenkedve 1958-ban végrehajtotta a "nagy ugrást". Az általa támogatott falanszter-szerű "népi kommunák" és a használhatatlan acélt termelő, primitív "népi kohók" gazdasági katasztrófába - különböző források szerint több tízmillió áldozatot követelő éhinségbe - vezettek, s ez jóvátehetetlenül megosztotta a pártvezetést.

A kulturális forradalom kormányosa

Ettől fogva szüntelen volt a harc az egalitárius eszméihez ragaszkodó Mao és a vezetés `pragmatikusai` között. A `nagy ugrás` csődje arra kényszerítette, hogy a hatvanas évek elején egy időre háttérbe vonuljon, a köztársasági elnöki posztot Liu Sao-csinak (Liu Shaoqi), egy hagyományos pártbürokratának adja át. 1966-ban a kulturális forradalommal kormányozta magát vissza a hatalomba. Ekkor, mivel másként nem tudta visszaszerezni az ellenőrzést a párt központi apparátusa fölött, annak egésze ellen indított rohamot a fiatalok mozgósításával. Őket lázadásra bíztatta párton belüli ellenfeleivel szemben, akiket azzal vádolt, hogy hiába voltak hősök a felszabadító háborúban, elbuktak `a burzsoázia cukrozott lövedékeivel` szemben.

Nixonnal 1972-ben

A kulturális forradalom, amelyet a korabeli hivatalos formula szerint "személyesen Mao elnök kezdeményezett és irányitott", évekkel vetette vissza az országot. Nem egy tartományban fegyveres összecsapásokra került sor. A párt vezetői közül sokan évekre átnevelő "káderiskolákba" kerültek, sokan nem élték túl a megpróbáltatásokat. Liu államelnök is börtönben halt meg. A diákok millióit vidékre küldték "átnevelésre", amikor már nem volt szükség naiv idealizmusukra.

A kulturális forradalom különböző fordulatokkal 1966-tól 1976-ig, egészen Mao haláláig tartott, sőt azzal sem fejeződött be. A KKP elnökének 1976 szeptember 9-én bekövetkezett halálát éles hatalmi harc követte. A négyek bandáját az általa kijelölt utód, Hua Kuo-feng (Hua Guofeng) letartóztatta, de sokáig maga sem tarthatta helyét, 1978-ban Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) vált az ország meghatározó vezetőjévé.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Baracs Dénes)