Örökségvédelmi példakép lehet a megújult Hiemer-ház

A felújítás a műemlékvédelem számára mintaként, míg a régi épületek új funkcióval történő hasznosítására példaként szolgálhat.

Szerencsés helyen álló épület

Székesfehérvár egyike a legrégibb magyar városoknak. Hajdanán a koronázásokon kívül itt zajlottak a királyi esküvők és temetések is. Hangulatos belvárosában számtalan műemlék tanúskodik a gazdag történelmi múltról. Közülük is talán a legismertebb a magyar királyok temetkezési helyéül szolgáló bazilika romja. Ezúttal a város épített örökségének másik gyöngyszemét, a Hiemer-házat mutatjuk be.

A felújítás előtt

Az épület történetéről írt tanulmányában Cservenkai Judit különösképp szerencsés körülménynek tartja, hogy a ház a városközpontban, ám mégis a nagyszabású építkezésektől (királyi palota, bazilika) távol épült. A megtalált középkori alapok (pincék, alapfalak, valamint a városi erődítés alapozása) a tatárjárás utáni időkre keltezhetők. Ezek a házak minden bizonnyal kereskedelmi-, vagy raktárfunkciót tölthettek be, ugyanis Fehérvár országos vásárai a tömbhöz közeli piactéren zajlottak. Cservenkai a Jókai utcáig tartó nyugati házrésznek is vásárcsarnok funkciót tulajdonít. Székesfehérvár leghosszabb középkori épületét végül egy barokk ház építése miatt kellett elpusztítani, de a tömb jellege, beépítettsége később sem változott sokat.

A Hiemer-házat először 1688-ban említik: Antonio Caraffa osztrák lovassági tábornok ekkor foglalta vissza a várost a törököktől, és ekkor került sor a lerombolt épületek újjászentelésére. Mai formájában a XVIII. század második felében épült ki, az egymáshoz kapcsolódó szárnyak gyakorlatilag egyszerre készültek el. A házegyüttes teljes neve Hiemer-Font-Caraffa ház. A Font (eredetileg Pfund) család kereskedelemmel foglalkozott, míg a Hiemerek a hentes és mészáros mesterséget űzték. A Hiemerek főbírót is adtak a XVIII. században a városnak.

A végromlástól a tündöklésig

Az épületet Székesfehérvár eleinte bérbe adta, így a XVIII. század közepén Zichy János bérelt benne hat szobát, istállót, valamint pincét is. Ezután elemi iskola, leányiskola, majd reáliskola volt benne, miután pedig a XIX. században a város tulajdonába került, sokáig plébániaként működött.

A II. világháború után ez az épület sem kerülhette el az államosítást. Ennek következtében lakásokat, és zeneiskolát alakítottak ki benne, valamint meghagyták a plébániát is. Sok gondot nem fordítottak az állagmegőrzésére, 1958 után már fel sem újították, csak födémcserére, a fedélszék cseréjére és javítására, valamint a zárt erkély aládúcolására került sor. Lecserélték az ablakokat, valamint a homlokzati nyílászárókat is. A nyolcvanas évek végére az épületegyüttest bezárták, s ezzel megindultak a régészeti és művészettörténeti kutatások is. Legépebben a rokokó stílusú vakolat, valamint a falfülkében álló Szent Sebestyén szobor maradt meg, de a ház általános állapota ekkorra már rendkívül leromlott, központi elhelyezkedése okán gyakorlatilag mindenki szeme láttára került végveszélybe.

A felújítás után

A város utóbb Európai Uniós forrásból 600 millió forintot nyert el a rekonstrukcióra, s idén ünnepélyesen át is adták a megújult műemlékegyüttest. Ezután EU információs központ, és önkormányzati tárgyalótermek kapnak benne helyet. Újjászületése szép, ám egyelőre sajnos ritka példa a régi épületek új funkciójú hasznosítására.

Székesfehérváron és országszerte még számos omladozó épület várja sorsa jobbra fordulását, helyi példánál maradva elég, ha a Székesfehérvár-csalapusztai neoreneszánsz Kégl-kastélyt, valamint a romantikus stílusú, Fehérvár-kisfaludi Simay-Holczer kastélyt említjük.