Nyomtatás képekkel
Nyomtatás képek nélkül

A Brit Kelet-Indiai Társaság uralmával számolt le a szipojlázadás

2007. május 10. 15:00

URL: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=17379

Százötven éve, 1857. május 10-én tört ki Indiában a szipojlázadás a brit uralom ellen, amelynek mélyen gyökerező okai közül a Brit Kelet-Indiai Társaság felé általánosan érzett ellenszenv magaslott ki.

Mélyen gyökerező ellentétek

A brit gyarmatbirodalom ékkövének számító, több kis birodalomból álló szubkontinensnyi országot a Brit Kelet-Indiai Társaságnak közel másfél évszázadig sikerült uralma alatt tartania. A Társaság a 19. század közepére egyre több tartományban, még Pandzsábban is jelentős befolyásra tett szert. Az indiai gyapot, selyem, kávé, tea, indigó exportja hatalmas bevételeket jelentett, s ezt a brit kormány még úgy is kész volt támogatni, hogy ezzel jelentős hátrányba hozta a hazai ipart. A Kelet-Indiai Társaság kezdődő hanyatlását azonban jól mutatta, hogy hosszú évtizedek után egy rendelet értelmében minden év végén jelentős summával (400 ezer fonttal) kellett gazdagítania a kincstárat.

Mindeközben Indiában egyre zavarosabbá vált a helyzet. A szipojok (a Társaság szolgálatában álló indiai katonák) azért tiltakoztak, mert a számukra szállított új puskaportartót a használat közben csak szájukkal tudták feltépni, s ilyenkor akarva-akaratlan lenyelték a zsírozáshoz használt, a hinduk és muzulmánok számára utálatos marha- és disznózsírt (ezt az állítást nemrég cáfolták a történészek). Ez azonban csak az utolsó csepp volt a pohárban, a háttérben sokkal mélyebb politikai, vallási, gazdasági, kulturális és társadalmi ellentétek húzódtak meg.

1857 elejére - nem minden alap nélkül - olyan híresztelések terjedtek el, miszerint a britek erőszakkal akarják kereszténnyé tenni a lakosságot. A felháborodást csak tetézte az erőszakos nyugatosítás, amelynek jegyében ősi indiai szokásokat (többek közt a satit, vagyis az özvegyek máglyán való elégetését) tiltottak be.

Hasonlóan közutálatnak örvendett a Lord Dalhousie kormányzó által kierőltetett doktrína is, ami kimondta, hogy egyenes ági fiú örökös híján a birtokok a Kelet-Indiai Társaságra háramlanak. A Társaság ennek köszönhetően 650 ezer négyzetkilométerrel növelte területeit, s nemesek, katonák, földbérlők százai, ezrei találták magukat vagyon és munka nélkül. A britek felszólították a mogul uralkodót, Bahadur Sah Zafart, hogy hagyja el a delhi Vörös Erődöt, Lord Canning kormányzó pedig 1856-ban kijelentette, hogy Zafar utódjai már a mogul címet sem viselhetik. A helyzet odáig fajult, hogy még a valódi modernizációs törekvéseket - így a démoninak tartott vasútépítést - is mély ellenszenv övezte.

Út a császársághoz

Az általános elégedetlenség 1857 januárjában torkollott először fegyveres harcba, majd május 10-én fegyvert ragadtak a bengáli seregben szolgáló szipojok is (akik száma 1857-re elérte a 257 ezret). A lázadás főbb színterei Delhi, Kanpur, és Lacknow városok voltak, a kezdeti indiai sikerekre azonban gyors brit válasz érkezett.

A véres, mindkét oldalról számos polgári áldozatot is követelő harcok több mint egy éven át elhúzódtak. A végül felülkerekedő britek megtorlása rendkívül kegyetlen volt, egyebek között a lázadók ágyúra kötözésével, majd az ágyú elsütésével statuáltak példát. A magát egész India császárává nyilvánító Bahadurt árulás vádjában találták bűnösnek, ő azonban ekkorra már a burmai Rangoonba menekült, ott élt 1862-ben bekövetkezett haláláig.

A lázadók azonban egy sikert feltétlenül elkönyvelhettek: felkelésük véget vetett a Brit Kelet-Indiai Társaság uralmának, ezt követően a brit kormány vette át a gyarmat irányítását. A még 1858-ban született India Act kimondta, hogy a korona nevében az alkirály irányítja, a brit kormányban pedig külön miniszter felügyeli India ügyeit. A közigazgatási reformok mellett az indiai brit elit ezután tudatosan törekedett arra, hogy a magasabb rangú kasztok tagjait megnyerje maga számára.

Bahadur halálával lezárult a mogul királyok kora, s Viktória brit királynő miniszterelnöke, Benjamin Disraeli javaslatára 1877-ben India császárnőjévé nyilvánította magát. A brit birodalom ékköve még kilencven éven át ragyogott Viktória és utódai koronáján, a szubkontinens csak 1947-ben nyerte el függetlenségét. Az események megítélése ma sem egyértelmű: Indiában mint első függetlenségi háborút emlegetik, az angol (és az európai) köztudatban mint szipojlázadás terjedt el.

(Múlt-kor/MTI-Panoráman - Pietsch Judit, Sajtóadatbank)