A legendától a valóságig: a Csörsz-árok története

Forrásoktól a stratégiai célokig

Egyes kutatások a nyugati forrásokban emlegetett óriási avar védművet a `hringet` vélték benne felfedezni, míg mások a 11. századi lengyel-magyar határt látták benne. A legtöbb bizonyíték azonban a késő római eredet felé mutat.

Már a Csörsz-árokrendszer szerkezete is arra utal, hogy a tervezésben és kivetelezésben római hadmérnökök működtek közre. Ezen felül a sáncárkok vonalvezetése is megfelel a 4. századi római stratégiai érdekeknek, hiszen azok az akkor a birodalommal szövetségben álló alföldi szarmaták szállásterületeit vették körbe. A közvetett írásos források is 5. század előttí építésre utalnak. A Csörsz-árok név először a Krakkói Krónikában szerepel, amely a késő római korszakba helyezi a sáncok építését, még pontosabban a hun időszak elé: `Azért hittanak Czersz árkainak, ...hogy az árkot az országnak oltalmára legelőször az csináltatta volna meg Attilának előtte, mikor itt külön- különb nemzetek lakoztak.`

Marsigli térképén

Egy másik forrás még inkább közelebb visz a sáncok korának megállapításához. Theophülaktosz Szimokattész, Maurikiosz császár (582-602) avarok elleni 601-602-es hadjáratának leírásánál régi római sáncokat említ a Viminaciummal szemben. Márpedig ez a leírás is minden bizonnyal a Csörsz-árokrendszerre vonatkozik, mivel annak sáncai pontosan Viminaciummal szemben érik el a Dunát, ráadásul a bizánci történetíró is rómainak tartotta a védműveket. Mindezen bizonyítékok és egy Hatvan közelében, a külső sáncvonalon feltárt késő római kiserőd alapján Soproni Sándor és Mócsy András a 4. század első felére keltezte a védvonalat, arra az időszakra, amikor az Alföldön élő szarmaták a különféle germán törzsek ellen a Római Birodalommal léptek szövetségre.

A Kárpát-medencében élő szarmaták Dacia provincia 271-es feladása után a gótok, vandálok és egyébb más germán népek halálos ölelésébe kerültek és egyre közelebb szorultak a Dunához, vagyis a korabeli római határhoz. Ezért a 280-as és 290-es években állandósultak a római-szarmata összecsapások. A helyzet megoldására először Diocletianus tett kísérletet, mikor 294-ben két erődöt építtetett szarmata földön. Ezzel a lépéssel azonban csak időlegesen lehetett kezelni a problémát. 322-ben Nagy Constantinusnak ismét meggyűlt a baja a szarmatákkal, és arra kényszerült, hogy a Licinius elleni hadműveleteit egy hónapra megszakítva hadjáratot vezessen az Alföldre.

A 322-es győzelem után Constantinus új alapokra helyezte a római-szarmata viszonyt. Egy szerződés keretében a császár kötelezettséget vállalt a szarmata szállásterületek határainak garantálására a germánokkal szemben, ha a szarmaták nem támadnak többet a birodalomra. Korábban a kutatás azt feltételezte, hogy ekkor került sor a Csörsz-árokrendszer kiépítésére a garantált határ kijelölése céljából. Mára viszont valószínűbbnek látszik, hogy a védővonal kiépítésére 334 után, vagyis a 332-334-es szarmata polgárháborút követően került sor. A véres harcok és az azok elől elmenekült tömegek miatt ugyanis olyan mértékben lecsökkent az Alföldön élő szarmaták létszáma és katonai ereje, hogy jelentősebb római segítség nélkül nem lettek volna képesek tovább ellenállni a germán nyomásnak.

1. Forrásoktól a stratégiai célokig
2. Római protektorátus az Alföldön