A zsarnoki hajlamú prédikátor: 500 éve született Kálvin János
500 évvel ezelőtt született Kálvin János, a reformáció egyik legnagyobb alakja, akinek tanításai nem csak a korabeli egyháztörténetet, de a mindennapok világát is megváltoztatták, és megalapozták a modern demokráciát is. A kortársak azonban nem örültek neki túlzottan: egy diktatórikus hajlamú, keménykezű egyházi zsarnokot láttak benne, aki eltérítette útjáról a reformáció lutheri elképzelését.
Van, aki szentté avatná
Az ellentmondások embere: gyakorlatilag ez olvasható ki Kálvinról a történészek és teológusok nemzedékeinek több tízezer munkájából, amelyekben mind arra próbáltak választ keresni, hogy ki is lehetett, és valójában mit is akart elérni az 1509. július 10-én született egyházi vezető. Erre próbálnak ma is választ találni: a református egyház világszerte a Kálvin 09 emlékév keretében emlékezik az egyház történetét megváltoztató prédikátorra.
Bár Kálvin ellentmondásos figura marad, tanításai megkérdőjelezhetetlenek - ahogy ez az emlékév keretében megrendezésre kerülő konferenciák, kiállítások, koncertek és színházi előadások sokszínűségéből is kiderül. A férfi emellett szinte ikonná is vált: portréja nem csak egy új bélyeget, hanem pólókat, bögréket és egyéb emléktárgyakat díszít Svájcban, ahol - a Neue Züricher Zeitung napilap szerint - John Calvin Genf szentje, egyfajta szupersztár lett, akinek tiszteletét a Calvinomania szóval jellemzik.
Arról persze mélyen hallgat a tudósítás, hogy a hasonló ünnepségek épphogy szöges ellentétben állnak Kálvin életével, és életmódjával. A reformátor ugyanis egy középosztálybeli római katolikus családba született Noyon városában, Párizstól északra, Jean Calvin néven. Apja köztiszteletben álló polgár volt, aki a dómi káptalan ügyintézőjeként és püspöki titkárként egyházi szolgálatban állt. Fiának is ezt a pályát szánta, ezért Párizsba küldte tanulni. A fiatal Jean a Collège de la Marche és a Collège Montaigu tanulójaként retorikát és logikát tanult, és elég hamar kitűnt kortársai közül.
1527-ben Kálvin megkapta St. Martin de Marteville lelkészi hivatalát, ám apja további tanulásra szánta, és a következő négy évet Orléans-ban és Bourge-ban töltötte, majd a párizsi Collége Royalban oktatták. Ekkor előbb ókori auktorokkal cáfolta volna Luther tanításait, ám mivel ez nem volt sikeres, „hirtelen megtéréssel” a pápaellenes tanítások hívévé vált.
Szakított katolikus múltjával, és szónoki tehetsége miatt elég hamar komoly hírnévre tett szert, ám a vallásháborúk elől neki is menekülnie kellett, és a svájci Bázelben talált menedékre. 26 évesen kezdte el írni A keresztény vallás rendszere (Institutio Christiane Religionis, 1535) című munkáját, amelyben már túlépett Luther egyházi tanításain, és sokkal radikálisabb reformok mellett szállt síkra. Művét, amelyet káténak, hitvallásnak és apológiának szánt, magyarra először Szenczi Molnár Albert fordította le 1624-ben.
A mű megjelenése után meghívták Genfbe, ahol a helyi prédikátor, Farel érkezésekor esküvel kötelezte a maradásra, és a helyi egyházszervezet megreformálásra: ennek során írt Cikkelyek című művében Kálvin a gyülekezetet az úrvacsora köré építette fel, és teljes fegyelmet követelt. A hitviták mellett minden más egyházi irányzatot és az ellenszegülőket is száműzte volna. Elképzelései azonban radikalizmusa miatt nem lehettek sikeresek, és a városvezetés 1538-ban száműzte. Ezután Strasbourgban a hugenotta menekültek lelkipásztora lett, tanulmányozta a német protestantizmus tanait, s Melanchthon Fülöppel kidolgozta az ágostai hitvallás módosított változatát.
1541-ben a genfiek ismét segítségét kérték, miután Róma a várost a katolikus egyházhoz való visszatérésre szólította fel. Kálvin csak azután tért vissza, miután elfogadták az egyházi szervezet átalakítását szorgalmazó reformjait. Létrehozta a világitól független egyháztanácsot (konzisztórium), amely 9 lelkészből és 12 világi tagból állt. Szigorúan a bibliai-igei alapokra épülő egyházi rendtartásának elemeit (csecsemőkeresztség, úrvacsora, presbitériumi hatalomgyakorlás, gyülekezeti tagok egyenlősége) később a református és presbiteriánus egyházak beépítették szabályzatukba.
Teológiai reformjának legfontosabb gondolata Jézus Krisztus személyének középpontba állítása volt, akinek megismerése egyedül a Szentírás (Sola Scriptura), a szuverén Isten kijelentése által lehetséges. Az Ószövetség és Újszövetség szorosan egymásra épül, mindkettő Jézus Krisztusról, az isteni kegyelemről, Istennek az emberrel kötött szövetségéről szól.
Kálvin genfi évei alatt teológus professzor, prédikátor, egyházi vezető, iskolai felügyelő volt egyszerre, kiterjedt levelezést folytatott, könyveket írt. A reformáció egyik szellemi vezetőjeként templomi használatra javasolta a zsoltárokat, írásai fontos szerepet játszottak a francia irodalmi nyelv kialakulásában. Gazdaságetikai kérdésekben is állást foglalt, mértékletes kamatgazdálkodást javasolt, a szegénység leküzdésére kórházat, árvaházat, szegényházat alapított.
A kortársak nem rajongtak érte
Az egyházi reformok mellett azonban egy merev erkölcsi szabályzatot is bevezetett, amely nem csak a káromkodásokat, szerencsejátékokat és paráználkodást tiltotta meg, hanem a tánc mindennemű formáját is, még az esküvőkön is. Emellett azokat is elítélték, akik például engedély vagy megfelelő indok nélkül hiányoztak az istentiszteletekről, és az erkölcsi kódex szigorúságára jellemző, hogy a házasságtörést és a homoszexualitást akár halállal is büntethették.
A reformok bevezetése nem ment könnyen, és Kálvinnak nem csak a genfiekkel, hanem az ott élő több ezer francia menekülttel is problémája akadt, akiknek nem tetszett a mindennapi élet ellehetetlenülése. Az egyik legbefolyásosabb 20. századi teológus, Karl Barth szerint „az élet olyannyira szigorú volt a városban, és Kálvin annyira zsarnokian viselkedett, hogy a mai emberek közül senki sem élt volna szívesen abban a városban”. Volt persze, akinek tetszett a sajátos utópia: Kálvin skót követője, John Knox szerint „ez volt a legistenibb város az apostolok napjai óta”.
Herman J. Selderhuis holland egyháztörténész szerint azonban nem csak ennek köszönhetjük a kortársak Kálvinról kialakított negatív képét: azt nagyban erősítette Szervét Mihály spanyol teológus kivégzése is, akink nézeteit Kálvin olyannyira radikálisnak találtta, hogy a férfit 1533-ban eretnekként elégettette. Emellett a boszorkányüldözések is ekkor kaptak erőre, és Kálvin vezető szerepet játszott a pestis terjesztésével vádolt nőszemélyek elítéltetésében és kivégeztetésében.
Bár Kálvin Genfben saját radikális elképzeléseit a helyi kereskedővilág gazdasági támogatására építette fel, radikalizmusával pont az ő ellenszenvüket sikerült kivívni, hiszen a katolikus igától megszabadulva nem akartak egy újabb korlátozó egyházat a nyakukba venni. Éppen ezért kiegyezésre volt szükség a nyugalomhoz, amely 1555 után már éreztette hatását. Ekkortól engedték a kamatszedést is, amely újabb felhalmozott vagyonokat, a szegények, elesettek és menekültek támogatását, vagy épp a helyi akadémia megalapítását tette lehetővé.
Kálvin tuberkulózisban szenvedett, de több más kór is kínozta, puritán életmódja, a túlzott böjtölés miatt állandó fejfájás gyötörte. Mielőtt Kálvin 1564. május 27-én meghalt, saját haláláról is rendelkezett: eszerint testét a legegyszerűbb körülmények között kell eltemetni. Szerénységéről árulkodott az is, hogy soha nem fogadta el, hogy teológiáját kálvinizmus néven emlegessék.
A reformátor hatása még ma is érezhető a Genfben: a Vöröskeresztet is egy hívő kálvinista, Henry Dunant alapította, és az ENSZ elődjének számító Nemzetek Szövetségét is azért Genfben telepítették le, mert Woodrow Wilson amerikai elnök maga is presbiteriánus volt, így jobban örült egy ilyen döntésnek, mintha a katolikus Brüsszelbe helyezték volna a szervezetet.
Az 500. évforduló kapcsán a Vatikán is megszólalt: "kiváló" reformátornak nevezte a férfit a Vatikán lapja, a L’Osservatore Romano múlt pénteki számában, olyan kereszténynek, akinek "jelentős hatása volt", noha a francia származású svájci vallásalapító rendíthetetlenül szemben állt a katolikus egyházzal. "Tekintve az őt ért bírálatok hevességét, nem hasztalan leszögezni, hogy Kálvin keresztény volt" - írta a lap a fél évezredes évforduló és annak alkalmából, hogy a francia Gallimard kiadó La Pléiade elnevezésű patinás sorozatában megjelentette Kálvin műveit.
A L’Osservatore Romano szerint "csak két ember tudta úgy letéríteni az európaiak egy részét történelmi útjukról, hogy ki tudott jelölni számukra egy másik irányt: Jean-Jacques Rousseau, aki átformálta a 19. századot, sőt a 20-at is, de még inkább Kálvin". Azt taglalva, hogy a reformátor mely területen fejtette ki a legnagyobb hatását, a lap megállapítja: a kálvinista (református) egyház zseniális alkotás, amely felsőbbrendűségének és hatékonyságának köszönhetően ügyesen ellen tudott állni a modernség minden változásának és forradalmának, ellentétben a lutheránus (evangélikus) világ tekintélyelvű merevségével.
Kálvin részletes élete a Wikipedián
