Győzött a forradalom - Király Béla gondolatai 1956-ról
Tegnap ünnepélyes körülmények között helyezték végső nyugalomra a Rákoskeresztúri Új Köztemetőben a július 4-én elhunyt Király Béla vezérezredest. Az OSA Archívum három, vele készített interjút őriz: az 1986-os, 1988-as, illetve 1997-es beszélgetések egy olyan ember gondolatait idézik, aki aktívan és a legmagasabb szinten vett részt az 1956-os eseményekben, majd történészként széles rálátással bírt az egykori eseményekre.
Kezdettől esélytelenek voltunk a szovjetekkel szemben
Király Béla 1951-től öt évet töltött börtönben; ebből négy évig a Gyűjtőfogház siralomházában tartották fogva. Bár már korábban meghozták felmentő ítéletét, csak az utolsó évét tölthette életfogytiglanosként. 1956 szeptemberében szabadlábra helyezték, ekkor Nagy Imre tudtával és beleegyezésével, hárman felkeresték. Közölték vele, hogy már minden állami intézményben és egyéb szervezetben, a minisztériumoktól az egyetemekig, vannak korábbi börtönviselt, rehabilitált személyek. Két szervezetben nem volt még olyan, aki a Rákosi-rendszerrel konfrontálódott, az ÁVH-ban és a Néphadseregben. Előbbit meg kívánták szüntetni, utóbbiba viszont őt szemelte ki a Nagy Imre-csoport, hogy mint reformer, húzzon magával másokat is.
A börtönből kikerülve - saját véleménye szerint - csont és bőr volt. Teljes kivizsgálásra befeküdt a kórházba, ahol egy kisebb műtétet is végrehajtottak rajta. Itt élte meg október 23-át. Barátai, köztük Molnár Ferenc unokája, Sárközi Márta járt be hozzá. A rádió mellett tőle tudta meg a legfrissebb híreket, és rajta keresztül tartotta a kapcsolatot a külvilággal. Október 28-án a kórházból egyenesen a Deák térre vitték, ahol a munkástanácsok, a szabadságharcosok, az egyetemisták és a honvédség alakulatainak képviselői, budapestiek és vidékiek egyaránt, gyűlést tartottak. Ahogy ő fogalmazott, olyan volt ez a gyűlés, mint a forradalmi fegyveres erők parlamentje, akik egy központi vezető szervet akartak kialakítani a harcolók irányítására. Megalakították a - későbbi nevén - Forradalmi Karhatalmi Bizottmányt, elnökének pedig közfelkiáltással Király Bélát választották meg. A szervezetet a kormány is elismerte.
Király Béla legfontosabb feladatának a rendteremtést tekintette, hiszen az utcák fegyveresekkel voltak teli. Szervezett egységeket kívánt létrehozni, meghatározott körzettel, parancsnokkal, igazolvánnyal és jelvénnyel. Elsősorban Budapestre koncentráltak, mert, ahogy ő fogalmazott: „ami Budapesten történik, az történik Magyarországon”. Hivatásuknak azt tekintették, hogy a gyerekeket visszaküldjék az iskolákba, a munkásokat pedig a bányákba és gyárakba. Bizonyos egységek az új hadsereg egyik elemeként, mint polgári katonák megmaradtak volna. Feladatuk nem háborús, hanem a rendfenntartás lett volna, amíg egy új választás, egy új parlament határoz az ország jövőjéről.
A Forradalmi Karhatalmi Bizottmány sikeres tevékenysége révén két nappal később megalakult a Nemzetőrség Főparancsnoksága. Miután létrejöttét a rádió is közzétette, folyamatosan jelentkeztek náluk az ország minden pontjáról, ahol a rend helyreállításáért küzdő és küzdeni akaró csoportok léteztek. Bejelentették a parancsnok nevét, a körülbelüli létszámot, elismerésüket kérték, és várták a parancsokat.
A szervezetnek ekkor el kellett különítenie a nemzetőröket, vagyis a kormány nevében eljárókat, a jogtalanul fegyvert viselőktől, illetve a zavarkeltőktől, ezért az igazolvány mellett egy nemzetőrségi jelvényt rendszeresítettek. November 4-re az Országos Pénzverde munkásai felfüggesztették a sztrájkot, hogy elkezdjék verni a nemzetőrjelvényt. Erre azonban már nem kerülhetett sor.
Mikor kijutott nyugatra, többen ostromolták azzal a kérdéssel, hogy mi volt a stratégiai terv a szovjetek feltartóztatására. Ilyen azonban nem volt: tisztában voltak vele ugyanis, hogy ha a szovjetek elhatározzák, hogy elsöprik őket, akkor azt meg is teszik. A Nagy Imre-kormány csak abba egyezett bele, hogy Budapest körül egy gyenge védelmi vonalat állítsanak fel katonákból és szabadságharcosokból. Ez arra kellett, hogy ha valami történik, akkor a kormánynak pár órát, esetleg egy-két napot biztosítsanak. Arról, hogy hadat viseljenek a Szovjetunióval, szó sem volt, és a kormány még egy védelmi háború gondolatát sem fogadta el.
A parlamenti napok
Király Béla katonaként és vezérkari tisztként mindig megtartotta azt a szabályt, hogy alapvető, nagy stratégiai dolgokban nem a katona dönt, hanem a civil vezetés. November 3-án Bibó magához kérette és katonai tájékoztatást kért, hogy támadni fognak-e a szovjetek. Király Béla azt jelentette a miniszternek, hogy ha akarnak, bármikor elindulhatnak, mert teljesen készen állnak rá, de hogy támadnak-e, azt inkább neki kell kérdeznie a politikustól, mert az politikai döntés.
Részt vett a kormány két ülésén is, amelyekre Nagy Imre parlamenti irodájában került sor.
Visszaemlékezése szerint itt úgy működtek a dolgok, „mint árvíz idején, amikor az a kérdés, hova rakják a homokzsákokat”. Történelmi távlatból vizsgált témákat nem tárgyaltak. Apró napi kérdéseket vitattak meg abban a hitben, hogy nem lesz szovjet támadás. Egészen az utolsó pillanatig így dolgoztak, vagyis a téma mindig a konszolidáció volt. Az ő jelenlétét az indokolta, hogy a kabinet tagjai meg voltak győződve arról, hogy ha Budapesten káosz és anarchia uralkodik, akkor elvesztek. Király Bélának ezért azt kellett jelentenie, hogy mi van az utcákon, milyen előrelépések történtek. November 2-ról 3-ra nem volt egy lövés sem Budapesten, aminek különösen örültek.
A konszolidációs törekvések ugyanakkor nem csak kényszerből voltak napirenden, és volt ok a bizakodásra. A szovjetekkel való tárgyalások eredményeképp 30-án a Pravda első lapján ismerte el, hogy ami Magyarországon történt, az népi felkelés, a rákosista klikk embertelen uralmára adott válasz. Vagyis október 30-án a Szovjet Kommunista Párt hivatalos lapja, tulajdonképpen a szovjet vezetés adta áldását a magyar helyzetre.
A fordulatra Király Béla szerint három tényező miatt került sor. Egyrészt a kínaiak megváltoztatták a korábbi, magyar eseményeket pártoló álláspontjukat, és azt hitték, hogy a kommunizmus végéről van szó, amit nem szabad megengedni. Másrészt a hadsereg, személy szerint Zsukov, lépett közbe, mert Magyarország, mint rakétaállomás stratégiailag fontos volt. Ekkor a Szovjetuniónak még nem volt interkontinentális rakétája, és szükségük volt Magyarországra, hogy elérjék az észak-olaszországi nehézipari központokat. Harmadrészt a sztálinisták még mindig jelen voltak a szovjet vezetésben, és ők kérlelhetetlenek voltak minden elhajlással szemben. Addig az éjszakáig azonban „úgy volt, hogy megússzuk”. Nem lettünk volna NATO-tagok, tiszteletben tartottuk volna a szovjet szuperhatalom erejét, „lapultunk volna, mint az osztrákok, vagy a finnek.”
A november 3-án, a Parlamentben zajló szovjet-magyar tárgyalásokról, és a megegyezésről, vagyis a Vörös Hadsereg kivonásáról Királyt Kovács István vezérkari főnök tájékoztatta. Ennek aláírására ment Erdei Ferenc és Maléter Pál Csepelre, miután megkapták Nagy Imre jóváhagyását. Király Béla a Háros-szigeten felállított egy tankot, egy oroszul beszélő tiszttel, akivel rádióösszeköttetésben állt, hogy ha valami rossz jel jön Csepelről, akkor ez a tank kapcsolatba tudjon lépni a magyar küldöttséggel. Kovács Istvánnal azt is megbeszélték, hogy óránként telefonál. A vezérkari főnök jelentkezett is, hogy bár az oroszok nem sietnek, de minden barátságosan folyik
Ez volt az utolsó jelentés, és a 23:30-as hívásra már nem került sor. Ekkor próbálták ők hívni, de nem ment át a hívás. Közben befutottak az első jelentések Kiskunfélegyházáról, Kecskemétről, hogy a szovjetek figyelmeztetés nélkül elkezdtek tüzelni a laktanyákra. Rádión keresztül elindította a tisztet a szovjet főhadiszállás felé, aki folyamatosan jelentett neki: „átkelt a Dunán, megy Csepel felé, Csepel teljesen ki van világítva, elért a kapuhoz, kiszáll”. Ez volt az utolsó mondata az éterben.
Az utolsó napok
A befutó jelentések alapján Király éjfél körül jelentette Nagy Imrének, hogy a szovjetek több helyen is tüzet nyitottak, vagyis háború van. „A háború ugyanis a hadi erőnek szisztematikus alkalmazása abból a célból, hogy egy másik félnek az anyagi lehetőségét, vagy az akaratát megtörje arra, hogy tovább folytassa a küzdelmet. A definíció minden tényezője megvolt. Tömegével voltak jelen, szisztematikusan cselekedtek, látszott, hogy meg akartak semmisíteni bennünket, vagy legalább az akaratunkat az ellenállástól el akarták venni.”
Ekkor közölte Nagy Imrével, hogy kétségtelenül háborúban állunk. Mivel korábban azt a parancsot adták, hogy még vissza se lőjön senki, nehogy azt a szovjetek provokációnak minősíthessék, javasolta, a miniszterelnök jelentse be a rádióban, hogy hadban állunk, vagy hatalmazza fel őt erre. Nagy Imre azt mondta, „szó sincs róla”, ott van az irodájában Andropov nagykövet, aki biztosította, a szovjet csapatok nem kaptak támadásra utasítást. Mikor aztán a szovjet tankok elérték a Deák teret, és Király Béla látta őket felvonulni, ismét felhívta a miniszterelnököt, hogy ott mennek el a tankok az ablakuk előtt a Parlament irányába. Nagy Imre megrendült hangon ennyit mondott: „Köszönöm, nem kérek több jelentést.”
Király Béla ekkor néhány száz emberével a budai hegyekbe vonult vissza. Védőállást építettek ki, mert hitt abban, hogy a kormány még működik valahol, és a rendelkezésére akartak állni. Próbálta felvenni a kapcsolatot Nagy Imrével, hogy tűzszünetet, fegyverletételt, vagy utolsó töltényig való harcot kell-e kihirdessen, hiszen ez politikai, és nem katonai döntés. A miniszterelnököt azonban nem sikerült elérnie.
Király csapatai november 11-én, Nagykovácsinál ütköztek meg utoljára a szovjetekkel: az itteni fegyveres harcot Malasenko nyugállományú altábornagy, aki ’56-ban a szovjet különleges hadtest vezérkari főnöke volt, minősítette csatának. Egy szovjet gépesített gyalogezredet küldtek ellenük, amit egy zuhanóbombázó egység is támogatott. Ez utóbbiak eltaláltak egy lőszerraktárat, ami felrobbant, a felszálló füst pedig gombafelhőre emlékeztetett. „A szovjet gépesített ezred és a repülők is úgy eltűntek, mint a kámfor. Clausewitz pedig azt mondja, aki a csatatéren marad, az a győztes.” Sikerüket azonban nem értékelték túl: összeszedték sebesültjeiket, és elindultak nyugat felé.
Király szerint az, hogy 1956-ban a szovjet vezetés krémjét, valamint irreálisan nagy katonai erőt irányítottak Magyarországra, azt jelzi: példát akartak statuálni a Varsói Szerződés országai számára. Másrészt nem akarták, hogy elhúzódjon a konfliktus egy hosszú partizánháborúba. „Ez volt az első háború a szocialista országok között.”
Szerinte a nagy forradalmaknál az erőszak a legtöbb esetben elkerülhetetlen, de a leginkább az számít döntő tényezőnek, hogy az újítás erői el tudják-e söpörni a régi rendszer elnyomó intézményeit, illetve tudnak-e újat állítani a helyükre. A magyar forradalomban mindkettő megtörtént. A döntő mégis az volt, hogy a munkásság kezdeményezésével munkástanácsok alakultak. Ezek példáján új városi tanácsokat választottak, ezt követték a kolhozok és a hadsereg alakulatai.
1956 novemberének első napjaira győzött a forradalom, amit Király Béla később Amerika- és Európa-szerte hirdetett. „Levert forradalomról lehet beszélni, de arról nem lehet beszélni, hogy meghiúsult a forradalom, hiszen befutotta teljes útját, eltörölte a régi rendszer elnyomó szerveit, és helyükbe állította saját intézményeit, amelyek a nemzetet vitték volna egy boldogabb, igazságosabb, emberibb társadalom felé.”
Válogatta és szerkesztette: Bokodi-Oláh Gergely
Ez is érdekelhet
Hivatkozások:
"A magyar október"
rendezo: János Tardos , 1986, 92 min.
Beszélgetések Varga Bélával, Szász Bélával, Faludy Györggyel, Méray Tiborral, Kende Péterrel, Tardos Tiborral, Kopácsi Sándorral, Király Bélával és Kemény Istvánnal.
documentary film, Hungary, Hungarian nyelvu, VHS
Fonds 306, 1956 dokumentumai: filmen, fotón, hangszalagon, OSA Archivum, Budapest, Hungary
Jelzet: HU OSA 306-0-1:27
------------------------------------------
"Háború '56"
rendezo: György Ordódy, 1997, 51 min.
Dokumentumfilm az 1956-os magyarországi háborús helyzetrol. Megszólalnak: Kopácsi Sándor, Gosztonyi Péter, M. Kiss Sándor, Márton András, Király Béla, Kahler Frigyes.
documentary film, German nyelvu, VHS
Fonds 306, 1956 dokumentumai: filmen, fotón, hangszalagon, OSA Archivum, Budapest, Hungary
Jelzet: HU OSA 306-0-1:28
-----------------------------------------
"Király Béla - tábornok és professzor"
rendezo: Péter Bokor, Gábor Hanák, 1988, 51 min.
Életinterjú Király Béla professzorral, a Nagy Imre kormány katonai vezetojével.
documentary film, Hungary, Hungarian nyelvu, VHS
Fonds 306, 1956 dokumentumai: filmen, fotón, hangszalagon, OSA Archivum, Budapest, Hungary
Jelzet: HU OSA 306-0-1:30
