II. Vilmos

2007. október 4. 23:51

(1859 - 1941)

II. Vilmos porosz király és német császár 1859. január 27-én született Potsdamban, a Hohenzollern-dinasztiából. Apja III. Frigyes király és császár, aki 1888-ban mindössze 99 napig uralkodott, mivel gégerákban meghalt; az anyja Viktória angol hercegnő; a nagyanyja Viktória angol királynő volt.

II. Vilmos az apja halála után, 1888-ban lépett a trónra. Tevékeny alkatú, szorgalmas, a munkában nyitott, de heves természetű és hatalomvágyó személyiség volt, ezért hamar összetűzésbe került a vaskancellárral, Bismarckkal, s 1890. március 20-án - Európa nagy ámulatára - elbocsátotta őt. II. Vilmos ezzel a személyes kormányzás mellett döntött, amelyet 1909-ig, Theobald von Bethmann-Hollweg kancellárrá való kinevezéséig gyakorolt.

Belpolitikájában támadta a munkásság és a szocialisták pozícióit. Külpolitikában hátat fordított a bismarcki elveknek, nem ellenezte a francia-orosz szerződést (1890-1894), és nem figyelt fel a francia-olasz (1900-1902) és a francia-angol (1904) közeledésre. Ettől kezdve megfélemlítési politikával kísérletezett Párizzsal és Londonnal szemben: látványos intervenció 1905-ben Tangerben, majd 1911-ben Agadirnál. Ezzel egy időben megerősítette szövetségét az Osztrák-Magyar Monarchiával, és Törökországot német protekturátussá süllyesztette. A hatalmas és jól felfegyverzett, népes birodalmat harcra kész és porosz szellemű hadsereggel szerelte fel, sokat áldozott a flottaépítésre, hogy e téren Németország utolérhesse Angliát.

A politika mellett Vilmos szívesen foglalkozott a művészetekkel, a zenével és a szobrászattal is. A legnagyobb kudarc külpolitikai téren érte, főképp diplomáciai merevsége miatt, de hiányzott belőle a realitás iránti érzék és a jó politikai ösztön is.

Az egész világot felháborította az a Daily Telegraphban 1908-ban közzétett beszélgetés, amely Londonra, Szentpétervárra és Párizsra is sértő volt. Végül az erőviszonyokat rosszul felmérve, 1914 augusztusában kirobbantotta az I. világháborút. Gyors győzelmet remélt, de a villámháborúra alapozott stratégia csődöt vallott, egyszerre volt kénytelen nyugaton és keleten is háborúzni. A tartalékait felélő Németország vereséget szenvedett. Az összeomláskor a főhadiszálláson, Spaaban tartózkodott, ott értesült arról, hogy Németországban kitört a forradalom.

II. Vilmos 1918. november 9-én lemondott a trónról és Hollandiába, Amerongenbe menekült. Világszerte őt tartották a világháború kirobbantójának. Élete vége felé reménykedett a hazatérésben, de Hitlernek és a nemzetiszocialistáknak nem volt szüksége rá. II. Vilmos 1941.június 4-én Utrecht mellett, Doorn kastélyában halt meg.