Artúr király: a középkori hőstől a posztmodern ikonig

2010. március 25. 13:14

Az elmúlt évtizedekben Artúr király a közkedvelt római tábornokból előbb kelta ellenálló, majd a tündérmesék hőse lett. A figura így talán a legkedveltebb posztmodern ikon, akibe mindenki azt lát bele, amit csak szeretne - mutatta be Ronald Hutton a History Today című brit történelmi folyóirat legújabb számában.

Korábban

Negyven évvel ezelőtt a történészek és a regények egyöntetűen történelmi hősként mutatták be az uralkodót, akinek vezetésével a rómaiak után közel fél évszázadon át feltartóztathatták az elkerülhetetlen angolszász inváziót. Ez a konszenzus azonban mára a régészeti felfedezések és a popkultúra hatására eléggé megváltozott - mutatta be Hutton.

Azzal kapcsolatban korábban sem volt senki sem biztos, hogy Artúr mikor élhetett, de ezt nagyjából 410 és 550 közé tették. A közvélekedés szerint az akkor élt vezető ihlethette meg a romantikus, és több elemében fantasztikus Artúr legenda későbbi szerzőit. Ezt erősítették az időszak régészeti felfedezései is: az egykori király mitikus szülőhelyén, Tintagelben, és a Camelotnak gondolt Cadbury kastélyban folytatott ásatásokon bizonyítékot találtak arra, hogy a korban egy tehetős, és gazdag közösség élhetett ezeken a helyeken. Az Artúr-hívők ezután a legenda minden elemét valóságként kezelték, és mindez magával hozta a történeti fikció robbanását is: az 1960-70-es években angol regények és ponyvák tucatjai jelentek meg, amelyek Artúrt egy valós történeti alakként mutatták be.

Erre szükség is volt, hiszen a korábbi brit gyarmatbirodalom szétesésével az új nemzeti identitáskeresés közepette „Artúr lett az új cement”, amely múltjukhoz, és egy közös mitikus hőshöz kapcsolta briteket - véli Hutton, aki szerint mindezt hozzákapcsolhatták a jóval "zöldebb" kelta identitáshoz is. Ezáltal Artúr multikulturális vezetővé vált, akit sokan már a világbékét hirdető hippik előképeként emlegettek. Nem meglepő hát, hogy a korban a könyvek címlapján egy hosszú hajú, nagybajszú alak volt látható, aki egyszerre volt hős és ellenálló, és egyben az angol korona védelmezője, egyfajta pán-brit hős.

Ez az Artúr kép ma már nagyon távoli, ahogy a római-brit vezető képe is a múlt homályába veszett. Ma a régészek is más irányba kutakodnak: a valós királyt már senki sem keresi, és a korábban a kort igazoló leletekről is kiderült, hogy azok mindegyike a római uralom gazdagságát szimbolizálja. A történészek egyként ismerik el, hogy a mítoszok Artúr királyát nem lehet egyetlen történeti személyben sem megtalálni.

Thomas Green például a 2007-ben megjelent, Concepts of Arthur című művében egy pogány kelta istenségként azonosítja őt, aki azért vált hőssé, mert a népnek épp szüksége volt egyre. Graham Anderson (King Arthur in Antiquity, 2004) egy félreértett görög mítosz magyarázatában találta meg a sztori alapjait, Howard Reid pedig (Arthur the Dragon King, 2001) a kaukázusi mitológia továbbélését fedezte fel a mítoszban. Edwin Pace (Arthur and the Fall of Roman Britain, 2008) egy ötödik századi, Vortigern nevű alakban azonosította, Miles Russell pedig egy tavaly áprilisi cikkben a brit Ambrosius tábornok, és a szász Aelle király keverékét látta benne.

A regények és filmek száma is megszaporodott a témában: a valós történeti és régészeti tények azonban szinte mindegyikből eltűntek. Az esetek többségében Artúr egy kelta hős, aki kiáll a védekező rómaiak mellett a hódító angolszász hordák ellen, és az sem meglepő, ha épp tündérek, istenségek, vérfarkasok és egyszarvúak szegélyezik útját. A műfaj prototípusát 1983-ban Marion Zimmer Bradley tette le az asztalra, Avalon ködbe vész című művével.

Hutton szerint azonban Artúr a változó világban is megtalálta a helyét: a multikulturális világban az egykori uralkodó az egyedi döntéseket szimbolizálja, így minden kor és kultúra olyan Artúrt alkot magának akire éppen szüksége van, és éppen ettől válik a legnagyobb középkori hős a tökéletes posztmodern uralkodóvá.