Dráma az Északi-sarkon

Hetvenöt éve, 1928. május 24-én érte el Umberto Nobile léghajós expedíciója az Északi-sarkot. A visszatérés előtt hajójuk kilenc emberrel és nagy mennyiségű felszereléssel, 45 napi élelemmel lezuhant. A menekülés világszerte felháborodást váltott ki, mivel az expedíció vezetője szállt fel elsőként a mentőrepülőre.

Szereplők

Nobile

Nobile, az olasz légierő tábornoka, léghajókonstruktőr és a nápolyi egyetem repülőmérnök tanára
Pontremoli, a kormányozhatatlanná vált és jégre zuhant léghajóról eltűnt fizikus
Pomella, a zuhanáskor meghalt olasz mérnök
Malmgren, a menekülést szervező, jégen útnak indult csapat eltűnt vezetője, kinek társaival szemben a kannibalizmus vádja is felmerült
Roald Amundsen norvég sarkkutató, a bajbajutottak mentése közben gépével lezuhant és elveszett
Einar Lundborg svéd pilóta, a törött lábú Nobile megmentője
Rudolf Szamojlovics professzor, az akkori idők legnagyobb jégtörő repülőjének kapitánya, a Malmgren és Nobile-csoport tagjainak megmentője
és még sokan mások, összesen 16 hajó, 21 repülőgép, több szánkós csapat, mintegy 1500 ember, finnek, norvégek, franciák, németek

Előzmények

Italia

1926-ban a norvég Roald Amundsen és az amerikai Lincoln Ellswoorth társaságában részt vett az első kormányozható léghajós expedícióban. Norge nevű léghajójukkal Svalbard (Spitzbergák) és Alaszka között átrepülték az Északi-sarkot.

1928 májusában Nobile az Italia nevű, saját tervezésű kormányozható léghajójával az Északi-sark átrepülésére indult. Úgy gondolták, a nagyobb hordképességű, ugyanakkor lassúbb léghajó alaposabb kutatómunkát végezhet a sarkvidéken, mint az egy-két személyes, a megfigyelésekhez túl gyors repülőgép.

Az Italia 19 ezer köbméteres, hidrogénnel töltött, hárommotoros léghajó volt. Az expedícióban részt vett az olasz Pontremoli, a milánói egyetem fizikaprofesszora, a svéd Finn Malmgren, az uppsalai egyetem geofizikusa, a cseh Frantisek Behounek professzor, a prágai radiológiai intézet igazgatója, összesen 16 fő. Az Italia nehézségek nélkül érte el a Svalbardon fekvő Kingsbayt, itt találkoztak az expedíció hajójával, a Citta di Milanóval.

Az Italia első útja csak néhány órás volt. Másodszor Szevernaja Zemlja felé indultak, de nem érték el a szigeteket. E háromnapos út eredményeképpen bebizonyították: nem létezik az a Gillis-föld, melyet egyesek a Ferenc József-föld és Svalbard között feltételeztek.

A pólust május 24-én érték el

Nobile

Harmadik útjukra május 23-án indultak, a pólust május 24-én érték el, két órán át keringtek fölötte, de a rossz idő miatt nem tudtak leereszkedni, ezért vissza akartak térni. Ez igen lassan ment az erős ellenszél miatt. A ködben nem tudtak tájékozódni, s a léghajó vékony ballonja több helyen felszakadt, nem tudott ellenállni az erős szél és a havazás okozta nyomásnak. Így nagy mennyiségű gáz szökött el, a gondola kettétört, s egyik része, kilenc emberrel és nagy mennyiségű felszereléssel, 45 napi élelemmel lezuhant. A másik része, rajta hat emberrel - köztük Pontremoli fizikussal - kormányozhatatlanná válva elszállt és örökre eltűnt. Egy olasz, Pomella mérnök a zuhanáskor meghalt, a jégre zuhantak közül hárman - Nobile is - töréseket szenvedtek.

Felverték négyszemélyes sátrukat, amely vörös volt, hogy jobban észre lehessen venni, s rádión küldtek segélykérő jeleket. Rádióüzenetüket a hajó fogta, de a helyüket (É-i szélesség 81 fok 14 perc, K-i hosszúság 25 fok 25 perc) nem tudták azonosítani. Délkelet felé sodródtak, öt nap múlva négy mérföldre közelítették meg Foyn-szigetet, Svalbardtól északkeletre. Egyszer egy medvét is elejtettek, melyből friss húshoz jutottak. Hárman, közös megállapodás alapján, Malmgren vezetésével a jégen útnak indultak a szigetek felé, tájékozódni, a menekülést szervezni.

A hajón nem bíztak a kapcsolat lehetőségében, nem is figyelték a rádiót. Később is - a fasiszta vezetés intenciói alapján - inkább akadályozták a mentést, mintsem segítették. Csak június 3-án fogta egy szovjet rádióamatőr Nobiléék segélykérését, ennek alapján sikerült a helymeghatározás. Június 6-án kaptak először rádióüzenetet, 20-án találta meg egy repülő őket, de nem tudott a jégre leszállni, csak élelmet és ruhát dobott le nekik.

Malmgren csoportja közben eltűnt

Kraszin

Június 16-án négy szovjet hajó indult Nobiléék megmentésére. 18-án Roald Amundsen norvég sarkkutató - akinek kapcsolata 1926 óta nem volt felhőtlen Nobilével - Latham nevű francia hidroplánjával Bergenből indult a bajbajutottakért, de 20-án valószínűleg lezuhant, és a gép hat utasa, köztük maga Amundsen is elveszett.

Az expedíció tagjaira először csak egy hónap múlva, június 24-én talált rá egy svéd repülőgép, de pilótája, Einar Lundborg csak Nobilét vitte el - a tábornok, mondták később, otthagyta legénységét. E vád vitatható, hiszen Nobile volt törött lábával a legsúlyosabb sebesült, s a pilóta is az ő elszállítására kapott parancsot. Lundborg újra visszatért, de ekkor gépe összetört, s ő is a jégen rekedt. A pilótát egy másik svéd gép mentette meg.

A Kraszin szovjet jégtörő repülőgépe július 10-én fedezte fel a Malmgren-csoportot. Malmgren meghalt, nem is találták meg, társaival szemben a kannibalizmus vádja is felmerült. A két olaszt, Marianit és Zappit a Kraszin felvette 12-én reggel, Rudolf Szamojlovics professzor vezetése alatt a hajó - az akkori idők legnagyobb jégtörője - e nap estéjén a Nobile-csoport öt tagját is megmentette.

Végelszámolás

Rudolf Szamojlovics

Összesen 16 hajó, 21 repülőgép, több szánkós csapat, mintegy 1500 ember, finnek, norvégek, franciák, németek küzdöttek a legénység megmentéséért. Egy orosz gép is elveszett, Babuskin vezetésével.

A menekülés világszerte felháborodást váltott ki, mivel az expedíció vezetője szállt fel elsőként a mentőrepülőre. A hivatalos olasz vizsgálat Nobile felelősségét állapította meg a katasztrófa miatt. Ebben szerepe volt Mussolininak, aki arra számított, hogy egy újonnan felfedezett szigetet róla neveznek el. Az is kínos volt számára, hogy éppen a gyűlölt Szovjetunió hajója mentette meg az olaszokat.

A vizsgálat után Nobile 1931-ben részt vett egy szovjet sarki expedícióban, majd léghajó-építési szakemberként, 1932-1936 között a Szovjetunióban dolgozott, ezután az Egyesült Államokba emigrált. A fasizmus bukása után tért csak vissza Olaszországba. Ekkor az ítéletet felülbírálták, Nobile ismét a légierő tisztje lett, s tanított Nápolyban.

Útjairól könyveiben számolt be: Olaszok az Északi-sarkon (1959), A Pólus, életem kalandja (1969, magyarul 1982).

MTI