Száznyolcvanöt éve, 1821. május 5-én halt meg Szent Ilona szigetén Bonaparte Napóleon francia császár, államférfi és hadvezér.
Örökös konzul, majd császár
Sokgyermekes korzikai olasz családból származott, a brienne-i katonaiskolán
és a párizsi katonai akadémián tanult, 1785-ben vidéken lett tüzérhadnagy.
1789-ben, a forradalom kitörése után a rendkívül becsvágyó és tehetséges tiszt
visszatért Korzikára, ahol a helyi politikába ártotta magát, nem sok sikerrel. A
családnak végül 1793-ban nincstelenül kellett Toulonba menekülnie. Itt kezdődött
Napóleon üstökösszerű pályafutása, hat év múlva már egész Franciaország
teljhatalmú ura, tíz évvel később császára volt.
Toulon akkor angol kézen volt, de a
Napóleon által vezérelt tüzérség révén sikerül visszafoglalni. A sikerre
Párizsban is felfigyeltek, tábornokká nevezték ki, s elnyerte Robespierre
testvérének támogatását. A jakobinus diktatúra azonban 1794 nyarán megbukott,
Napóleonnak Párizsban nyomorogva kellett megbízás után kilincselnie. Egész 1795
őszéig, amikor monarchista felkelés robbant ki, és Paul Barras, a francia
Direktórium legbefolyásosabb tagja, az ország első embere őt bízta meg az
ellenállás megszervezésével. Napóleon stratégiai helyeken elhelyezett ütegeivel
beleágyúzott a túlerőben lévő tömegbe, a lázadás összeomlott, ő pedig megkapta a
belföldi erők főparancsnoki tisztét. Ettől fogva Barras támogatását élvezte,
olyannyira, hogy az ő volt szeretőjét, Joséphine de Beuaharnais-t vette
feleségül.
A mézeshetek után Itáliába indult, ahol
demoralizált, rongyos seregét a búsás zsákmány reményének felcsillantásával
hetek alatt "összerázta" és tönkreverte az osztrákokat. A csatatéren
bátorságról, a tárgyalóasztalnál diplomáciai és politikai érzékről tett
tanúságot, Párizsba töméntelen hadizsákmánnyal érkezett vissza. A féltékeny
Direktórium 1798-ban Egyiptomba küldte az angolok ellen. Napóleon elfoglalta
Kairót, megszervezte a közigazgatást, majd villámgyorsan visszatért
Franciaországba.
Az egzotikus kaland növelte népszerűségét,
így nem sokan tiltakoztak, amikor 1799. brumaire 19-én (november 10-én)
államcsínnyel átvette a hatalmat. A világtörténelem legügyetlenebb államcsínye
csak azért sikerülhetett, mert az emberek többsége minden bizalmát elvesztette
az országot zűrzavarba taszító Direktóriumban. Napóleon 1802-ben örökös
konzullá, 1804-ben császárrá választatta magát, a koronát 1804. december 2-án helyezte - a
Párizsba szólított VII. Pius pápa jelenlétében - saját fejére.
Vereség és száműzetés
Napóleon a tőle megszokott eréllyel és lendülettel csinált rendet. Centralizált közigazgatást épített ki, a megyék élére prefektusokat állított, polgári törvénykönyve (Code civil) módosításokkal ma is hatályban van és világszerte átvették. Intézkedett a központi bank felállításáról, szigorú adórendszert vezetett be, megteremtette a belpolitikai stabilitást, konkordátumban rendezte az állam és egyház kapcsolatait - egyszóval létre hozta a modern államot. Családját főnemesi rangra emelte és királyságokkal halmozta el őket, megalapította a Becsületrendet és létrehozta személyéhez kötődő új nemességét.
A zseniális hadvezér sorra verte meg az ellene összekovácsolt koalíciókat, győzelmet aratott Ulmnál és Austerlitznél (1805), Jénánál (1806), Friedlandnél (1807), Wagramnál (1809). 1807-ben Nagy-Britannia (amely ellen 1803-tól zárlatot rendelt el) és Portugália kivételével minden európai ország szövetségese vagy vazallusa volt, testvére ült a nápolyi és holland, a vesztfáliai és nápolyi, a spanyol trónon. 1809-ben Ausztriába is bevonult, Győrnél szétverte az utolsó magyar nemesi felkelést. A hatalmának tetőfokára érkezett Napóleon dinasztia alapításáról álmodozott, ezért elvált Joséphine-től és Mária Lujzát, I. Ferenc osztrák császár lányát vette feleségül. 1811-ben született meg fia, a Sasfiók, akit római királlyá nevezett ki.
1812-ben követte el élete legnagyobb hibáját, amikor a világ addigi legnagyobb és legerősebb hadserege, a Grande Armée élén megtámadta korábbi szövetségesét, Oroszországot. A vállalkozás kudarccal zárult, alig 15 ezer ember vergődött haza a büszke hadseregből. 1813-ban a hatodik ellene létrehozott koalíciótól Lipcsénél, a népek csatájában vereséget szenvedett és 1814. április 4-én le kellett mondania. Császári címének meghagyásával Elba szigetére száműzték, a trónra a Bourbonok ültek vissza, és összeült az Európa jövőjéről határozni hivatott bécsi kongresszus.
Az Elbáról Napóleon merész elhatározással 1815. március 1-jén visszatért Franciaországba, ez volt a "száznapos uralom". Egész Európa vonult ellene, s utolsó csatájában Waterloonál vereséget szenvedett, négy nappal később, 1815. június 22-én másodszor is lemondott a trónról. Ezúttal már biztos távolba, az Atlanti-óceán közepén, minden szárazföldtől távol fekvő Szent Ilona szigetére deportálták néhány leghűbb emberével. Itt halt meg 1821. május 5-én. Halálának okán máig vitatkoznak: számos összeesküvés-elmélet van forgalomban, a "legnépszerűbb" szerint megmérgezték. Holttestét 1840-ben Párizsba szállították, ahol az Invalidusok Templomában helyezték el. Tüneményes pályafutása már kortársait lenyűgözte, halála után a legendák magasságába emelkedett, életéről számos könyv és film készült.
