A kubai rakétaválság története
2004. október 27. 11:00
URL: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=8039
A Szovjetunió 1962-ben rakéta-telepítésbe fogott Kubában, az alig pár hónapja hivatalba lépett Kennedy szorult helyzetbe került.
Szovjet terjeszkedés, amerikai dilemma
Hruscsov, miután elemezte a Disznó-öbölben történteket, arra a következtetésre jutott, hogy John Fitzgerald Kennedy fiatal kora miatt még nem rendelkezik kellő tapasztalattal a diplomácia világában, ezért feszült, és kiélezett helyzetben könnyű lesz befolyásolni. Nem véletlen, hogy az 1960-as elnökválasztás idején Kennedynek `szurkolt`. Richard Nixont egyébként is a pentagoni héják mccarthysta barátjának tartotta. A bécsi csúcstalálkozón, 1961. júniusában, személyesen is találkozott a két vezető. Kennedy meglehetősen alárendelt szerepet játszott a megbeszélések alkalmával, s ez újabb megerősítést jelentett Hruscsovnak, hogy helyesen térképezte fel ellenfele személyiségét. Természetesen ennyi azért még nem lenne elengedő, hogy megértsük, miért kezdett bele Hruscsov a kubai rakétabázisok telepítésének őrületes tervébe. Hazárdjátékot űzött a világ sorsával, jó pókerjátékoshoz méltóan blöffölt, de az utolsó pillanatban megremegett a keze, és bedobta lapjait.
A hatvanas évek nem kezdődtek túl jól Hruscsov számára. A mezőgazdasági termelés 1961-ben a megelőző öt év legrosszabb átlagát produkálta, köszönhetően a "szűzföldek" feltörése projektnek. A szovjet külpolitika sem a legszebb éveit élte, Kínával egyre feszültebbé vált a viszony, Albánia továbbra is a sztálini utat tartotta követendőnek. Berlin kérdésében sem sikerült döntő fordulatot elérni. A GRU (Glavnoye Razvedyvatelnoye Upravlenie) 1962 első felében két tökéletesen téves jelentést készített, amelyek szerint a Pentagon nukleáris első csapásra készül a Szovjetunió ellen. Nem nehéz kitalálni, milyen gondolatok kerítették hatalmába Hruscsovot a hír hallatán. Ráadásul azzal is szembe kellett néznie Nyikita Szergejevicsnek, hogy a rengeteg kudarc egy csapásra kipenderítheti a főtitkári bársonyszékből. A szovjet politikusok egyvalamit biztos megtanultak az idők folyamán: azt, hogy a hatalom megtartásának titka a sikerességben keresendő, nem pedig az adott realitásokban.
|
Fidel Castro és fivére, Raul |
A fotók elemzése nem várt eredménnyel járt. Rakétákat ugyan nem sikerült lencsevégre kapni, de az elkészült fotókon olyan közép-hatótávolságú rakétabázisok körvonalai rajzolódtak ki, amelyeket addig csak a Szovjetunióról készített kémfelvételeken lehetett látni. A hogyan tovább kérdése két táborra osztotta az elnök tanácsadóit. A harcias beállítottságúak azonnali légicsapást sürgettek Kuba ellen, míg a másik, kevésbé harcias csoport megelégedett volna a tengeri blokáddal. Kennedynek döntenie kellett, mert az idő nem neki dolgozott. A rakétákat bármelyik pillanatban aktivizálhatták, arról nem is szólva, hogy nem lehetett a végtelenségig eltitkolni az igazságot a közvélemény előtt. Iszonyú nyomás nehezedett az elnökre, akinek kezében volt a végső döntés. Kennedy viccesen megjegyezte egyik kollégájának: "Azt hiszem, jobb lenne, ha még a héten kikapnám a bérem."
| Andrej Gromiko szovjet külügymi- niszter |
Hruscsov taktikája csődöt mond
Az amerikai vezetők feszülten várták, milyen ellenlépéseket tesznek majd a szovjetek a blokádra válaszul. De nem történt semmi, nem vonták blokád alá Nyugat-Berlint, nem bombázták a törökországi amerikai rakéta bázisokat. A támadó lépések ugyan elmaradtak, de a szovjet `marketingesek` jól ráéreztek, hogyan használhatják ki a válságban rejlő lehetőségeket. A szovjet diplomaták bárhol jártak, nem győzték hangsúlyozni egy közelgő háború lehetőségét. Ezzel a taktikával nem volt semmi más céljuk csupán csak annyi, hogy a nyugati országokban uralkodó hisztérikus hangulatra még egy lapáttal rátegyenek. Természetesen az amerikai propagandisták sem ültek a babérjaikon, október 24-én a kormányzat légifotókat bocsátott a média rendelkezésére.
| Dean Rusk amerikai külügyminiszter |
Október 26-án New Yorkban összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa. A tárgyalás végig igen feszült, és kölcsönösen vádaskodó stílusban zajlott, az ülést végül elnapolták. Régi közhellyel szólva: a nemzetközi helyzet egyre fokozódott. Másnap az elnökhöz egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek a szovjet rakétatelepítések felgyorsulásáról. Azonban egy másik jelentős esemény is történt ezen a napon, amely már a válság megoldásának lehetőségét vetítette előre. Az ABC tévétársaság tudósítóját, John Scalit felhívta Alexander Formin (Alexszandr Szemjonovics Fekliszov) szovjet diplomata, hogy ebédeljenek együtt. Mivel régóta ismerték egymást, Fomin meglehetősen gyorsan és határozottan adta az újságíró tudtára, hogy találkozó nem tűr halasztást. Formin felvázolta a szovjet megoldási javaslatot, amelyet három pontban foglalt össze:
1. A Szovjetunió leszereli kubai rakétatámaszpontjait, és ENSZ-felügyelet mellett elszállítja rakétáit.
2. Castro garanciát vállal arra nézve, hogy a jövőben nem telepítenek Kubába támadó fegyvereket.
3. Az Egyesült Államok lemond a Kuba elleni invázióról.
Scali a szovjet javaslattal a tarsolyában azonnal a Külügyminisztériumba sietett. Az idő sürgetése mindkét oldalon felgyorsította a döntési mechanizmust. Az amerikaiak elfogadhatónak találták a szovjet javaslatot, így este újabb találkozóra került sor Scali és Formin között, amelyen az újságíró tolmácsolta Rusk üzenetét. Az eredmény nem is váratott magára sokáig, néhány órával később Kennedy megkapta Hruscsov levelét.
Az egyetlen problémát csupán az jelentette, hogy a pártfőtitkár levelében nem említette a rakétabázisok leszerelését. A miértre másnap reggel kaptak választ az amerikaiak, amikor reggel felolvasták Hruscsov közleményét a moszkvai rádióban, amely tartalmilag meg sem közelítette az előző esti titkos üzenetét. Hruscsov a kubai rakétabázisok leszerelésért cserébe azt követelte, hogy az amerikaiak szintén vonják ki rakétáikat Törökországból. Elképzelhetjük, milyen hatással volt Kennedyre és elemzőire az elhangzott rádióbeszéd.
Kompromisszum, atomcsend, forródrót
A döbbenetből nem is tudtak nagyon felocsúdni, hiszen a klasszikus mondás ismételten igazolta önmagát: a baj nem jár egyedül. Kuba légterében lelőttek egy U2-es kémrepülőgépet. Kennedy nem volt irigylésre méltó helyzetben, több kérdés is foglalkoztatta. Egyrészről miért változtatta meg Hruscsov a véleményét, másrészről pedig milyen válaszlépéseket tegyenek. Utóbbi kérdés talán még nagyobb gondot okozott az elnöknek, számításai szerint a két lehetséges alternatíva közül mindegyik katasztrofális következményekkel járt volna. Ha engednek a szovjet követeléseknek, akkor a NATO-n belül keletkeznének feszültségek, ha pedig nemet mondanak, akkor szembe kell nézniük az atomháború lehetőségével. Valahogy egyik alternatíva sem hozta tűzbe az elnököt.
Az áthidaló megoldást végül az elnök öccse, Robert, az igazságügy-miniszter találta meg, aki azt javasolta, hogy egyszerűen ne vegyék figyelembe a moszkvai rádióban elhangzottakat. Ennek megfelelően Kennedy válaszlevelében két kérdésre összpontosított. Amennyiben a szovjetek kivonják rakétáikat Kubából, úgy az Egyesült Államok megszünteti a blokádot, és nem indít inváziót Kuba ellen. A válasz vasárnap délelőtt (október 28-án) ismét a rádióból érkezett, tömören fogalmazva Hruscsov elfogadta Kennedy ajánlatát. De miért tette ezt Hruscsov, amikor már nyerő helyzetben volt?
| John F. Kennedy, Nyikita Szergejevics Hruscsov |
A válság megoldódott: Kennedy bebizonyította, hogy képes krízishelyzetben hidegvérrel, megfontoltan dönteni. A másik főszereplőnek is örök tanulsággal szolgált az eset, hiszen Hruscsov részben ennek is köszönhette, hogy 1964-ben leváltották. A válság jótékony hatásának tekinthetjük, hogy a nagyhatalmak 1963 tavaszán megkötötték az atomcsend-egyezményt, és határoztak az úgynevezett forródrót létrehozásáról.