Magyar miniszterelnökök bukásai

Másfélszáz év alatt egy magyar miniszterelnököt lelőttek, öt kormányfőt kivégeztek, három elhunyt ciklus közben és huszonnyolc töltött kevesebb, mint egy esztendőt a miniszterelnöki bársonyszékben.

Akinek beletörött a bicskája Kossuthba: Tisza Kálmán

1889 őszén a függetlenségi párt elhatározta, hogy akciót indít a tízesztendős honossági törvény módosítására. Ez a törvény kimondatlanul Kossuth honosságának megszüntetésére irányult. Ugyanis a 31. szakasza úgy szólt, hogy azok az állandóan külföldön élő magyarok, akik 10 esztendő alatt nem jelentik ki az illető konzulátus vagy követség előtt, hogy fenntartják magyar állampolgárságukat, elvesztik magyar honosságukat. November 22-én a költségvetési vitánál Irányi Dániel nagyszabású beszédet mondott a honossági törvény 31. szakaszának dolgában. Kifejtette, hogy Kossuthban az elvek ütköznek össze a hazaszeretettel, s mert Kossuthot elvei tartják vissza attól, hogy a honosság fenntartásának megszabott feltételeit teljesítse, a törvény valójában megfosztja magyar állampolgári jogától. Irányi határozati javaslatot adott be, miszerint a Ház utasítsa a kormányt, hogy a honossági törvény 31. szakaszának törléséről kellő időben törvényjavaslatot terjesszen a Ház elé. Tisza Kálmán erre azt válaszolta, hogy a határozati javaslatot nem fogadja el, mert egy emberért nem lehet külön törvényt alkotni. De különben is, azokra, akiket a tíz év alatt az ország bármely törvényhatósága díszpolgárává választott, s ezt elfogadták - a tíz évnek letelte nem vonatkozik. Így Kossuthra sem.

 

Mozgalom indul országszerte Kossuth repatriálása érdekében. Népgyűlések és törvényhatóságok egyre-másra hozták a határozatokat, és feliratokat intéztek a képviselőházhoz. Tiszának be kellett látnia, hogy megint az ország közvéleményével áll szemben. December 11-én tárgyalták a honossági törvény módosítását néhány törvényhatóságnak e tárgyban benyújtott módosító indítványa alapján. Tisza felállt és elmondta, hogy a kormány is érzi általános szempontokból a honossági törvény revíziójának szükségességét, s hajlandó annak idején javaslattal a Ház elé lépni.  Csakhogy december 20-án megjelent az Egyetértésben Kossuth Lajos levele, amelyben véleményt formál a törvény tervezett módosításáról: "Ferenc József osztrák császár, magyar király alattvalójának magamat soha egy percig sem ismertem el s el sem ismerem. Ez az én álláspontom." Ezek után világossá vált, hogy nem lehet egy ilyen kérvénnyel Ferenc Józsefhez fordulni, ha az érintett személy az uralkodó törvényességét sem ismeri el. Ezen a véleményen volt Szilágyi Dezső is, aki Tisza régi nagy parlamenti ellenfele volt, és akit 1889-ben sikerült kormányába bevonnia - mondván, hátha belül kisebb kárt okoz. Nem így történt, ám Tisza mégsem engedett. 1890 elején azt ígérte, hogy a honvédségi törvényjavaslat (véderővita) részletes tárgyalásának napján fogja benyújtani a kérdéses törvényjavaslatot.
Március 6-án a király elnökletével tartottak minisztertanácsi ülést. Éppen a honossági törvény fölött tanakodtak.  Szilágyi Dezső - Kossuth levelére hivatkozva - természetesen ellene foglalt állást. Döntés ezúttal sem született, de nyílt titokká vált, hogy Tisza ejtve volt.A március 7-i ülésen Tisza kénytelen volt bejelenteni, hogy nem tudja a honossági törvénymódosítást benyújtani, mivel a kormányban is nézeteltérések vannak ebben a tárgyban. Arra azonban ígéretet tett, hogy rövidesen pontot tesz ennek az ügynek a végére, és akkor arról időben tájékoztatni is fogja a Tisztelt Házhoz. Miután a miniszterelnök helyet foglalt, az ülésteremben zsibongás támadt, de senki sem kiabált be hangosan. Se helyeslés, se tiltakozás nem hallatszott a padsorok közül. Mindenki érezte, hogy a 15 éven keresztül rettegett, irigyelt, csodált és gyűlölt ember bukásának végjátéka ez.

 

Tisza 1890. március 13-án délelőtt adta be a lemondását, és a délben kezdődő ülésen készült ezt megerősíteni a Tisztelt Házban. Tisza ekkor bővebben kifejtette lemondásának okait. Nem tudta ígéretét beváltani, így kibúvót sem kereshetett. Önérzete követelte, hogy nyilatkozatának következményeit saját magára nézve levonja. Beszédével végezve leült. A teremben néma csend volt. Amikor a "Generális" elhagyta a képviselőházat, az utcán álldogáló egyetemi ifjúság gúnyosan "Jó éjszakát!" kiáltással búcsúztatta a napokkal korábban még rettegett, de ezúttal összetört öregember benyomását keltő Tisza Kálmánt.

Wekerle Sándor, a jolly joker

Ő volt az első magyar politikus, aki nemesi cím és szakáll nélkül nyerte el a miniszterelnöki posztot. Viszonylag későn, 39 évesen, 1887-ben került egészen közel a politikához, és Tisza Kálmánhoz. Pénzügy-minisztériumi államtitkárként kezdett dolgozni, ami önmagában nem volt alkalmas arra, hogy felhívja magára, vagy képességeire a figyelmet. Ám a nevezetes valutareform, amelynek során az ország áttért az ezüstalapú valutáról az aranyalapúra, az ő nevéhez fűződik.
Tiszteletlenség lenne részünkről, ha céltudatos karrierizmussal vádolnánk Wekerlét, aki tökéletesen alkalmazkodott a politikai elit értékrendjéhez. Miközben türelemmel várt következő miniszterelnökségi időszakára, szívesen igazgatta kicsiny földbirtokát. Vagy ha éppen nem ott tartózkodott, akkor a főrendiházi tagsággal járó közigazgatási bírósági elnöki székében ült.

 

Első miniszterelnöksége idején erősen toleráns magatartást mutatott bizonyos esetekben, és bizonyos esetekben pedig nem. 1890-re a magyar ajkú lakosság létszáma nem érte el az ötven százalékot. Az egyre növekvő önállósulási törekvések a nemzetiségiek részéről állandósította ezt a problémát a századfordulós kormányok számára. Kijutott belőle bőven Wekerlének is, aki azonban kissé szembe ment a kor hivatalos, magyar álláspontjával. 1894 júniusában - sajtó útján elkövetett nemzetiségi izgatás címén - betiltották a Román Nemzeti Pártot. A sérelmek orvoslásával kapcsolatban a miniszterelnök ezt nyilatkozta a párizsi Figaro című lapnak: "Ha az apró, tunya, arrogáns és üres zsebű erdélyi hétszilvafás nemesek felhagynának nagyúri allűrjeikkel, és nem vetnék meg az oláh parasztokat, mint jobbágyokat, ami ellen különben lesz orvosság, már nagy lépést lehetett volna előre tenni." Nem kellett Wekerlének emiatt a képviselőházban nagyon magyarázkodnia, csak egy kicsit: meg kellett nyilvánosan tagadnia nyilatkozatát. Az egyházpolitikai reformba már elődje, a Szapáry Gyula vezette kormány is belebukott. Ennek ellenére Wekerle is meghirdette ezt a célkitűzését, miszerint az államot és az egyházat szét kell választani. Ebben a kérdésben elsősorban Ferenc Józsefet kellett meggyőzni, aki beleegyezett a kormányprogramba, de csak hossza huzavona után hagyta jóvá az állami anyakönyvekről és a polgári házasságról szóló törvényjavaslatok országgyűlési beterjesztését.

 

Az egyházpolitikai reform 1894-re egyértelműen kormányválsággá érett. Hiába tisztult meg a programot támogató Szabadelvű Párt az azt ellenző tagoktól, hiába fogadta el a képviselőház a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatot, a főrendiház elvetette azt. Bécs ellenállása azonban azt eredményezte, hogy a közvélemény a kormány mögé állt. Azaz ha csak rövid ideig is, de egy táborba sodródtak a hatvanhetesek és a negyvennyolcasok. Csakhogy addigra nyilvánvalóvá vált az, miszerint akármi is lesz a törvényjavaslat sorsa - elfogadják-e azt, avagy nem - Wekerlének távoznia kell. Az udvar ugyanis nem nézte jó szemmel ezt a "liberális összefogást".  Így történhetett meg az, hogy a Wekerle-kormány nem abba bukott bele, hogy nem érte el célját, hanem abba, hogy végre tudta hajtani elképzelését, vagyis sikeres volt. 1894. december 9-én a király - a többi mellett - szentesítette a kötelező polgári házasságot. A miniszterelnök azonban nem sokáig élvezhette "vívmánya" sikerét. Nem sokkal később ugyanis, 1895. január 15-én Bánffy Dezső követte a miniszterelnöki bársonyszékben.

Teleki Pál: fuccs a királypuccsnak

Az első világháborút lezáró béketárgyalások során az angol kormány nagy figyelmet fordított az elsősorban Magyarországot érintő Habsburg-kérdésre. Ám míg a Foreign Office hivatalos álláspontja inkább a Habsburg restauráció elutasítása volt (sem Nagy-Britannia, sem pedig a Szövetséges Hatalmak nem tűrik el, hogy a Habsburg-család bármely tagja trónra kerüljön Magyarországon), addig a Lordok Házában több felszólaló is amellett érvelt, hogy Magyarországnak meg kell hagyni azt a lehetőséget, hogy saját maga, szabadon döntsön államformája megválasztásáról. Ebben a meglehetősen félreérthető helyzetben Teleki Pál másoknak is feltűnő, rendkívül ingadozó álláspontra helyezkedett. Hol a legitimisták különböző táborát játszotta ki egymás ellen, hol pedig gesztusokat gyakorolt feléjük. A magyar miniszterelnök két okot is felsorolt, amikor a bizonyítványát kellett magyarázni. 1.: nem gondolta, hogy az angol álláspont egyértelműen az Antant álláspontja is, 2.: ha a Nemzetgyűlés jóváhagy egy detronizációs törvényt, akkor kikerülhetetlen a polgárháború. Teleki mellesleg azon az állásponton volt, hogy Svájc az antant barométere. Ha az antanthatalmak nem akarják, akkor Svájc ki sem engedi Károlyt. Ha mégis kijut, akkor az jelzésértékű. IV. Károly tehát még a svájci Pranginsból kísérte figyelemmel, miként alakul a nemzetközi diplomácia, illetve a magyar belpolitika: lesz-e remény a visszatérésre?

 

A magyar legitimisták két táborra oszlottak: az egyik szárny a kivárásra játszott. Míg az Apponyi, Andrássy Gyula, Gratz Gusztáv vezette csoportosulás a francia diplomácia hitegetésében reménykedett, addig a radikálisabb szárny - Windischgrätz, Szmrecsányi György, Friedrich a németbarát külpolitikát erőltették.
Nem ismerjük még a kormányzó álláspontját. Mivel a különféle határkiigazítási kérdésekben bizakodón tekintett a jövőbe, Horthy a lebegtetés taktikáját választotta. Tudta, hogy Franciaországban a meghatározó politikai csoportosulások támogattak egy esetleges Habsburg restaurációt. 1921 márciusának második felében - a Petit Parisien tudósítása szerint - Horthy legitimistának vallotta magát: "IV. Károly, az egykori osztrák császár az egyetlen legitim királyunk. Amíg le nem mond, senki más uralkkodót nem ismerek. Másrészt megengedem, hogy visszatérte bizonyos nehézségeket okozhatna, de remélem, hogy a parlament segítségével az ügyeket rendezhetném". Az utolsó magyar uralkodó nem is késlekedett. 1921. március 26-án Bécsből taxival Szombathelyre érkezett. Az osztrák-magyar határon a volt császár angol útlevéllel igazolta magát. William Code névvel, mint az angol vöröskereszt tagja lépett Magyarországra. Szombathelyen gr. Mikes püspök palotájában előbb Vass József vallás- és közoktatásügyi miniszterrel találkozott, majd másnap hajnalban a miniszterelnökkel, aki mindent elkövetett, hogy rábeszélje Károlyt a visszavonulásra, de az hajthatatlan maradt.

 

Teleki Pál ekkor ajánlotta fel, hogy hajlandó közvetíteni a kormányzó felé. A miniszterelnök Vass Józseffel egy autóban indult útnak Budapest felé, a király másik útvonalat választott - ő nyert. Hogy végül miért nem ért időben Teleki Budára, arra több magyarázat is született: kifogyott a benzinje útközben - így az egyik -, de többen tudni vélik, hogy rossz irányba haladt.  A késlekedés a tényeken nem változtatott. Károly végülis találkozott az éppen ebédjét elköltő kormányzóval, aki azonban a rövid, kétórás vita során egyértelműen az uralkodó tudomására hozta véleményét: nem támogatja Károly visszatérését. Vagyis a Horthy körül felfújt legitimációs lufi kipukkadt! Teleki Pálnak az április 5-i Nemzetgyűlésen kellett számot adnia a királypuccsban való részvételéért, de csak annyit mondott, hogy "Sem belső, sem külső helyzetünket nem javítaná az, ha itt részletekbe bocsátkoznám". A teljes beszámolóra másnap került sor. A miniszterelnök elmondta, hogy IV. Károly magyarországi látogatásának terve külföldön született, ezért a király Szombathelyen való felbukkanása mindenkit meglepett. Továbbá őfelségét hibásan informálták az ország helyzetéről, a legitimisták közel sem voltak annyian és olyan jól szervezettek, mint azt az uralkodó képzelte. Jóllehet beszámolójában sem Teleki, sem pedig a nyíltan legitimista külügyminiszter, Gratz Gusztáv nem említette a kormányzót, Horthy bizalma megingott Telekiben. A miniszterelnöknek tehát nem volt más választása, mint 1921. április 13-án lemondani.

Kállay Miklós

Kállay Miklós két évet töltött el a magyar történelemben miniszterelnökként, és egyértelműen tüske volt a náci rezsim szemében. A joviális, már korosodó, 55 éves politikus határozott célja volt Magyarországot a legvégsőkig megóvni a háború borzalmaitól, a polgári lakosságot kímélni a szövetségesek bombázásaitól, és az amúgy jelentős hazai zsidóságot az utolsó pillanatig menteni a fasiszták gázkamráitól. Csakhogy 1943 őszén Olaszország hadat üzent Németországnak, a nagy szövetséges kiszállt a lejtőn zakatoló és biztos pusztulásba tartó "haláljáratból", azaz a tengelyhatalmak szövetségéből. Mivel a Führer igen kiterjedt és megbízható kémhálózata alaposan tájékozott volt Kállay fegyverszüneti tapogatódzásairól - ki Konstantinápolyban, ki Svájcban, ki Stockholmban próbált utat találni a nyugati szövetségesek felé -, Hitlernek nem hiányzott egy újabb csalódás szövetségesi részről. A gyenge kezűnek tartott kormányzó, valamint a megbízhatatlannak ismert miniszterelnök nem volt többé garancia arra, hogy a magyar csapatok az SS oldalán fogják befejezni ezt a háborút.

 

Ezért döntött Magyarország megszállása mellett. Az erről szóló nem hivatalos jelentések már 1944 elején eljutottak Kállay fülébe. Maga Bajcsy-Zsilinszky Endre is február 11-én néhány képviselőtársával figyelmeztette a miniszterelnököt egy német megszállás lehetséges veszélyére. És erre mutatott az is, hogy az osztrák-magyar határ mentén jelentős csapatösszevonásokat hajtottak végre a németek, amit Jagow, a budapesti német nagykövet hazugsággal próbált kimagyarázni. A hazai németbarát szervezetek és politikusok pedig mozgolódni kezdtek.
Ám egyelőre csend volt. A március 15-i ünnepségeket az Operában tartották. Itt kapta a hírt Horthy, hogy az előadás végén Jagow találkozni szeretne vele. A kihallgatáson a kormányzó átvehette Hitler Klessheimbe szóló meghívóját.
A rövid ideig hezitáló kormányzó - miután kikérte Kállay, néhány miniszter, majd a vezérkari főnök, Szombathelyi Ferenc véleményét - végül az utazás mellett döntött. Jóllehet Kállay - megjegyezve, hogy amennyiben az ő személye az akadálya annak, hogy Budapest és az ország megmeneküljön a teljes német megszállás alól - felajánlotta lemondását, Horthy ezt visszautasította. Ez pedig annyit jelentett, hogy ha a kormányzó vonatra száll, vezér nélkül marad az ország. Így tervezte Hitler is.

 

Horthy március 17-én indult a pályaudvarról. Kínos csöndben, szinte eseménytelenül telt 17-18-a. Március 18-ról 19-re virradó éjjel Kállay Miklós altatókkal tért nyugovóra. De csak perceket tölthetett ágyban, mert megcsörrent a belügyminiszterrel közvetlenül összekapcsolt telefonvonala, aki közölte, hogy több határ menti jelentés szerint a németek vonaton, harckocsikon és teherautókon minden irányból Budapest felé tartanak. A sebtében összehívott tanácskozás során kiderült, hogy a hátországban egyetlen egy olyan ezredünk sincs, amelyik érdemben fel tudná venni a harcot a beözönlő németekkel szemben. Percekig felvetődött a pesti lakosság, aztán a munkásság, majd végső ötletként a budapesti zsidóság felfegyverzésének ötlete is, de ezeket rögvest el is vetették.
Horthyéktól semmi hír nem érkezett egészen e hajnalig, amikor is befutott egy távirat. A külügyminiszter, Ghyczy Jenő küldte helyettesének, Szentmiklósy Andornak. Ez állt benne: "Kérem feleségemmel közölni, jól érzem magam". Vagyis a korábban megbeszélt, és kódolt szöveg helyesen ezt jelentette: "Katonai megszállás várható!" A németek vélhetően visszatartották a távirat kézbesítését, de ez már nem számított ekkor.

 

Kállay - még funkcionáló miniszterelnökként - fogadta a hozzá tóduló követeket, politikusokat, és próbált mindenkit rangjához illően és mérten tájékoztatni a fejleményekről. Budapest ugyanis arra ébredt, hogy német páncélosok dübörögnek a körúton, Pesten és Budán. Közben hírét vette, hogy közeledik a kormányzó vonata, amit a németek minden állomáson megállítottak, csak hogy késleltessék hazaérkezését. Horthy magára maradt. Keresztes-Fischer Ferenc, belügyminiszter még aznap este bement Kállayhoz, akivel sokáig szótlanul ültek az egyébként zajos, ám ezúttal ürességtől kongó miniszterelnöki irodában. Majd felállt az előbbi, és ennyit mondott: "Hát én megyek, Isten áldjon, Miklós!" (Ők soha többé nem találkoztak. A belügyminisztert a Gestapo még aznap koncentrációs táborba vitte, amiből való szabadulását csak három évvel élte túl.)
Kállay nyugovóra tért. Reggel hatkor SS-tiszt dörömbölt a rezidencia vastag faajtaján. Azt közölte - háta mögött egy páncélossal -, hogy Veesenmayer, az új budapesti teljhatalmú megbízott azon nyomban látni akarja a miniszterelnököt. Ez csapda volt, ezért Kállay szűkebb famíliájával rejtekalagúton előbb a kormányzó rezidenciájára menekült, ahol Horthy felháborodottan fogadta a hírt, miszerint Kállayt le akarják tartóztatni. Azonnal felhívta a német megbízottat, aki azonban tagadta a letartóztatás tényét.

 

Mivel az előző napokban félhivatalosan köztudott volt, hogy a németek Budapest ellen készülnek, a török nagykövet, Sevket Fuat Kececi volt oly szíves, és felajánlotta a miniszterelnöknek, hogy vész esetén nála menedékre lelhet. Kállay ennek tudatában felhívta hát a nagykövetet, hogy áll-e még a felajánlása? Igenlő válaszára Kállay még arra kérte Kececit, hogy küldje szolgálati gépkocsiját a várkert kijáratához. Amint a kocsival beért a nagykövetség területére, azonnal bevitték a rózsadombi házba. Mivel kevés vendégszoba volt a rezidencián, Kececi azonnal felajánlotta feleségével közös hálószobájukat a hivatalosan még posztján lévő miniszterelnöknek. Majd a feszültséget oldandó megjegyezte Kállaynak, hogy bízhat benne, hiszen II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos után minden magyar számára áll a törökök vendégszeretet. A németek azonnal körbezárták a nagykövetséget. Minden sarkon gépfegyveres katonák ellenőrizték a követségbe haladó gépjárműveket, gyalogosokat. Természetesen a németek szerették volna kikérni a miniszterelnököt, de Ankara nem engedett a nyomásnak.

 

Másnap azonban váratlan látogató érkezett Kállayhoz. Haraszti Vilmosként jelentkezett be. Azt állította, hogy magyar és angol szülei vannak, és az angoloknak kémkedik. Azzal az üzenettel érkezett, hogy Kállay titokban utazzon le a Balatonra családjával, ahol az egyik településnél egy angol hidroplán várja, ami Angliába repíti. Ott megalakíthatja az emigráns magyar kormányt. Az akció startját a BBC rádióadásán fogják megüzenni. Bár csábító volt az ajánlat, Kállay csapdát sejtett, ezért maradt a követségen. Ma sem tudni, valóban hitelt érdemlő volt-e az ajánlat, de nem ártott Kállay óvatossága. Haraszti megjelentekor ugyanis ott tartózkodott a szobában Cebe József, a miniszterelnök komornyikja is, akiről csak később derült ki, hogy a Gestaponak kémkedett. Még ha igaz is lett volna a szöktetés terve, akkor is tudtak volna arról a németek Cebe által.
1944. március 22-én Horthy kormányalapítási megbízást adott annak a Sztójay Dömének, aki pár nappal korábban a kormányzóval Klessheimben járt Hitlernél, és akivel Kállay - Horthy hazatértekor - nem fogott kezet. A németek azonban nem érték be ennyivel. Számukra ugyanis Kállay Miklós - függetlenül attól, hogy leváltották kormányfői posztjáról - a magyar ellenállás egyik potenciális vezérének számított. A 38. magyar kormány első emberét azonban csak az év végén tudták kihozni a török követségről.

 

A cikk teljes terjedelmében az IPM októberi számában olvasható