A 13. században letelepített jászok és kunok kezdettől fogva jelentős mértékű autonómiával rendelkeztek. Földjük királyi vagy koronabirtok, főbírájuk a nádor volt (1485:XI.tc.), akinek évente 3 ezer aranyforint ajándékkal tartoztak. A jász, a nagykun és a kiskun kerület önkormányzatának központi szerve nem volt, ügyeiket külön intézték. A 18. században a Jászsághoz 11, a Nagykunsághoz 6, a Kiskunsághoz pedig 8 helység tartozott. A török kiűzése idején mind Pest és Heves megye, mind a katonai igazgatás és a Kamara igyekezett fennhatósága alá vonni ezeket. Esterházy Pál nádor és az általa kinevezett Sőtér Ferenc jászkun alkapitány az autonómiát védte. Tiltakozásuk ellenére az udvari Kamara a karlócai béke megkötése után elrendelte a jászkunok összeírását, majd a jászkun kerületeket "újszerzeményi terület"-nek nyilvánítva, 1702 márciusában 500 ezer rajnai forintért eladta a Német Lovagrendnek. A szatmári béke 5. cikkelye alapján az 1715. évi országgyűlés az eladást zálogra változtatta, és úgy rendelkezett, hogy a jászkunokat részben az uralkodó, részben a rendek költségén váltsák meg (XXXIV. tc.), erre azonban nem került sor. 1731-ben a pesti Invalidus-ház építésére létrehozott alapból fizették ki a Német Lovagrendnek járó összeget, így a jászkunok az Invalidus-ház tulajdonába kerültek. Az 1741:IX.tc. ismét a nádort tette a jászkunok főbírájává. 1744-ben a jászkunok elhatározták, hogy nagy anyagi áldozatvállalással megváltják önmagukat. Az 1745. április 20-i egyezményben vállalták az 500 ezer forint és az Invalidus-ház befektetéseit megtérítő 15 ezer forint kifizetését. Vállalták továbbá, hogy a már felszerelt 400 lovason kívül további ezer katonát állítanak ki, valamint azt is, hogy háború ("felkelés") esetén ezer lovast küldenek. Emellett vállalták, hogy a királyiadókon túl 3 ezer körmöci aranyat és a nádor fizetésére évi 12 600 forintot adnak. A megváltással (redemptio), melyet az 1745. május 6-i diploma hirdetett ki, a jászkunok ismét szabad lakosok lettek. Akik hozzájárultak a megváltáshoz (redemptusok), azok befizetéseik arányában szereztek birtokot, és részesültek a közös legelők használatából. A szabad birtokszerzés vonzására a szomszédos megyékből is számosan települtek be a jászkun kerületekbe, vállalva a fizetés kötelezettségét. A jászkunok 1761-ben a vám- és révmentességet biztosító kiváltságaikat is visszakapták. II. József, aki 1785-ben minden városi és egyéb önkormányzati autonómiát megszüntetett, a jászkunokat a pesti kerület igazgatása alá osztotta be. II. József halála, a vármegyei és autonóm önkormányzatok helyreállítása után a hajdú és a jászkun kerületek 1791-től az országgyűlésbe is küldhettek követeket (XXIII., XXIX. tc.). A jászkunkerületek közgyűlése 1799. február 13-án adta ki a kerületek belügyeit szabályozó "Jászkun statútum"-ot. A jászkunok autonómiája 1876-ban szűnt meg, amikor a kerületeket Pest és Szolnok megyébe olvasztották (XXXIII. tc.).
Hosszas viták után a koalíciós pártok e napon állapodtak meg a B-lista végrehajtásáról. Célja: a közigazgatás megtisztítása és az állami és közigazgatási tisztviselők létszámának csökkentése. (Az 1938. évi létszámhoz képest tíz százalékkal.) az 1945-ben végrehajtott igazoló eljárások a közigazgatásból csak a nyilas, nemzetiszocialista, németbarát, és háborúpárti elemeket távolították el. Az új rendszert fenntartással fogadó, konzervatív beállítottságú, `úri mentalitású` tisztviselők zöme a helyén maradt. A politikailag balra tolódó demokratikus közhatalom és a konzervatív tisztviselő réteg közötti feszültség mind erősebb lett. A leépítő bizottságokba egy-egy tagot a miniszterelnök, az illetékes miniszter és a Szakszervezeti Tanács delegált. Korabeli adatok szerint 1946. május és október között 62 ezer személyt bocsátottak el munkahelyéről. Ezek zöme valóban jobboldali beállítottságú ember volt. De B-lisára kerültek olyanok is, akik ellen politikai kifogások nem merültek fel. Ebben pártszempontok, a koalíciós pártoknak a közigazgatási pozíciókért folytatott elkeseredett küzdelme is közrejátszott. A Független Kisgazdapárt június folyamán követelte a B-lista revízióját. Az SZDP és az NPP is aggodalmának adott hangot. Az MKP kénytelen volt beleegyezni a B-lista részleges felülvizsgálatába. Az elbocsátott köztisztviselők tíz százalékának ügyét lehetett megvizsgálni, oly módon, hogy negyven százalékuk visszakerülhetett régi munkahelyére. Összességében azonban ez csak néhány ezer főt jelentett.
A Magyar Tudományos Akadémia közgyűlése Szentágothai János anatómus akadémikust választotta az Akadémia elnökévé. Ennek jelzésértéke is volt: Szentágothai János tisztsége a `Professzor` kimagasló tudományos, oktatói, emberi értékei elismerése volt. Ugyanakkor bizonyítani kívánta a pártvezetés, hogy magas - miniszteri szintű - posztra is kerülhet párton kívüli szakember. De ez - a megszokott pozícióéhség, a párt ellenőrző gyakorlata miatt - csak nehezen érvénysült. Az 1970-es évek végétől azonban mind több vezetői posztra került pártonkívüli. Csak részben függött ez össze a "népfrontos pártvezetés" szándékával. Ez része volt annak a folyamatnak, amelynek során a konszolidációval kiegyező értelmiségben mindinkább elmosódott a különbség a párttagok és a pártonkívüliek között. A párton belül mindig - változó erővel jelentkező - balos ellenzék tiltakozott a pártonkívüliek vezető posztra kerülése ellen. A pártélet "ellaposodásá"-ról beszéltek. Szentágothai János ellen is - aki pedig világhírű tudós volt már 1977-ben - hangozott el tiltakozás, még az Akadémia vezető köreiből is.
1849 tavaszán jó esély mutatkozott a magyar-román megbékélésre. A nemzetgyűlés román képviselői a magyar sikerekből arra következtettek, hogy a még harcoló románoknak meg kell egyezniük a magyarokkal, mert különben mozgalmuk teljes vereséget szenvedhet. Egyikük, Ioan Dragoş Kossuth megbízásából érintkezésbe lépett Avram Iancuval, a román havasi felkelők vezetőjével. A tárgyalások jól haladtak, s az 1849. május 5-i topánfalvi népgyűlésen a román felkelők többsége a béke mellett nyilatkozott. Másnap azonban egy magyar szabadcsapatvezér, Hatvani Imre meggondolatlanul bevonult Abrudbányára. A románok cselt gyanítottak, Dragoşt megölték, a harcok kiújultak. Az érchegységi felkelőket a magyar seregeknek nem sikerült legyőzniük.
Noha a Kádár-kormány 1956. november 4-i nyilatkozatában büntetlenséget ígért a forradalom résztvevőinek, a bevonuló szovjet csapatok már november első napjaiban 4700 embert tartóztattak le. Közülük legalább ezret rövid időre a határon túlra szállítottak, a kárpátaljai börtönökbe. 1956. december 8-án a kormány statáriumot hirdetett meg, és tömeges letartóztatásokba kezdett az újonnan szerveződő karhatalom (`pufajkások`). Újra bevezették az internálás intézményét. 1957 áprilisában felállították a népbíróságokat, kifejezetten az `ellenforradalmi bűncselekmények` elkövetőinek elítélésére. 1956 vége-1959 között 35 ezer ember ellen indult rendőrségi eljárás, ebből 22 ezret ítéltek el, 1960-ig kb. 13 ezren járták meg az internálótáborokat. 229 főt végeztek ki a forradalomban való részvétel miatt, javarészt fiatal felkelőket. A megtorlás fő célpontjai a fegyveres harc résztvevői, a forradalmi bizottságok és munkástanácsok vezetői, kisebb részben a pártellenzék értelmiségi tagjai voltak.
Budapesten megalakult a magyarországi vasutak dolgozóinak első legális szocialista szakszervezete, a Vasuti Munkások Országos Szövetsége. A szervezet hamarosan az ország egyik legerősebb szakszervezetévé fejlődött. 1909 végén a szövetséget betiltották és csak az 1918-as októberi polgári demokratikus forradalom után alakulhatott meg ismétlegálisan. A Tanácsköztársaság leverését követően egészen a II. világháború végéig a vasutasok nem szervezhettek legális szakszervezetet. 1945-től ismét szabadon működhet, jelenleg Vasutasok Szakszervezete néven.
Barsvörösváron született 1875. március 1-jén. Főként monumentális szoborkompozíciói és homlokzatszobrai jelentősek. Nemzetközi hírnevet szerzett külföldön készült műveivel is, ő alkotta például a mexikói színház belső berendezéseit és külső díszítéseit: a színes üvegkupolát és a kupola fölötti bronz szoborcsoportot, valamint a Velencei Biennálé állandó magyar pavilonját. Az ő művei a detroiti Fisher Building és a Livingstone Memorial szobrai, valamint a jeruzsálemi Salamon-templom. 1931-ben hazatért és az Iparművészeti Iskolán, illetve a műegyetem építészmérnöki karán tanított.
La Paz-ban született 1879. július 15-én. Ügyvéd volt, majd hazájának párizsi, londoni és madridi követe. Az indián tárgyú bolíviai costumbrismo nevű spanyol irodalmi irányzat egyik jelentős képviselője. Műveiben az elnyomott indián tömegek mellett állt ki, s az őket kisemmiző társadalmat vádolta. Legismertebb regénye a Bronz faj, amelyben az író harmadik személyben, kívülálló szemlélőként mesél az indiánok életéről, az erkölcsi és politikai ítéleteket azonban gyakran egy haladó szellemű költővel mondatja ki. Jelentős a Bolívia általános történelme című 1923-as munkája is. Chulumani-ban érte a halál.
Az osztrák származású német színésznő Bécsben született 1900. május 12-én. 1919-ben Frankfurt am Main-ban kezdte pályáját, majd 1923-tól vezető berlini színházakban működött. Ott ismerte meg Bertolt Brechtet, akivel 1928-ban házasságot kötött; emberi és művészi szövetségük egész pályájának irányt szabott. 1933-ig együtt küzdöttek a növekvő fasiszta veszély ellen; e harc kiugró művészi állomása volt 1932-ben nagyszerű alakítása a Brecht-adaptálta Anya (Gorkij) címszerepében. 1949-től férjével, majd 1956-ban bekövetkezett halála után egyedül, de Brecht szellemében, vezette a Berliner Ensemble-t. A német színház egyik legnagyobb művészegyénisége, elsősorban Brecht-drámákban nyújtott alakításaival tűnt ki. Berlinben halt meg.
Ercsiben született 1885. május 2-án. 1906-ban végzett a budapesti tudományegyetem latin-görög szakán. 1916-ban filozófiából magántanári képesítést nyert. 1921-től a pécsi egyetem tanára, 1923-24-ben rektora volt. 1940-től a szegedi egyetem filozófiaprofesszora, 1942-től felsőházi képviselő volt. Első írásai az Irodalomtörténeti Közleményekben jelentek meg. Lefordította, magyarázó tanulmánnyal és jegyzetekkel látta el Pascal Gondolatok című művét, valamint Arisztotelész Metafizikáját. Tagja volt az Athenaeum és a pécsi Pannónia című irodalmi folyóiratok szerkesztő bizottságának. Filozófiája magában foglalja a különböző irányzatokat a pozitivizmustól a neokantizmusig. Ontológiája szerint a szellem, az Én az, aki teremti, tevékenysége révén létrehozza és fenntartja a világot. Jelentős még etikája és filozófiatörténete is. Fő művei: A filozófia története, Az ethika alapvonalai, A modern gondolkodás, Az antik filozófia, Ember és világ, A filozófia, Életeszmények változása.
Pozsonyban született, 1810-ben gyógyszerészmesteri oklevelet szerzett, majd a pesti egyetem bölcsészettudományi, később orvostudományi karán tanult, s 1820-ban orvosi oklevelet szerzett. Botanikát és vegytant tanított az egyetemen. 1821-ben a Magyar Nemzeti Múzeum természetrajzi tárának vezetője lett, s rengeteg gyűjtőutat tett. Herbáriuma 1839-ben már több mint 28 ezer fajt tartalmazott. Foglalkozott flórakutatással, harasztokkal és gombákkal is. Jelentősek szakmunkái. Kiváló tanár volt, fontos szerepet vállalt a magyar nyelvű egyetemi oktatás bevezetésében, sokat tett a tudományok népszerűsítéséért, de legnagyobb tette a nagy központi növénygyűjtemény létrehozása. Több növényfajt neveztek el róla. Pesten halt meg 1849. március 12-én.
Freiburg-ban látta meg a napvilágot. Orvosi tanulmányai során kezdett érdeklődni a fiziológia iránt, elmekórtannal azonban csak 1885-ös, párizsi tanulmányútja nyomán kezdett foglalkozni. Bécsben orvosi praxist folytatott, majd 1938-ban a nácik elől Londonba menekült. Barátjával, Josef Breuerral kidolgozta az általuk katarzisnak nevezett eljárást, amely lehetővé tette hipnotikus állapotban lévő pácienseinek, hogy a lelki sérüléseiket okozó eseményekre visszaemlékezzenek és felszínre hozzák azokat az érzéseiket, amelyeket a sokk idején elfojtottak, ennek eredményeként ébredéskor, a katarzis nyomán zavaró tüneteik megszűntek. Freud és Breuer Tanulmányok a hisztériáról című munkájukban publikálták eredményeiket 1895-ben. Később felhagyott a hipnózissal és kialakította az ún. szabad asszociációs terápiát, amely technika a pszichoanalízis alapja lett. 1935-ben Álomfejtés című művében, amely a pszichoanalízis elméletének megalapozása, részletesen elemezte saját maga, illetve páciensei álmait. Ebben arra következtetett, hogy a felnőttkori neurotikus zavarok a korai gyermekkorban keletkeztek. További műveiben rekonstruálta a gyermekkori szexualitás fejlődését, illetve elemezte a halálösztön fogalmát. Londonban halt meg 1939. szeptember 23-án.
Cresson Springs-ben látta meg a napvilágot. Szisztematikusan tervezte az Északi-sark meghódítását. 1886-ban vállalkozott első sarkvidéki útjára. 1891-től 1909-ig hét utat tett a sarkvidéken, feltárva Grönland belső területeit és megállapította, hogy sziget. 1909. április 6-án a világon elsőként érte el az Északi-sarkot. Az utóbbi időben egyre inkább terjed az a vélemény, hogy Peary csak a sark közelében járhatott, attól valószínűleg még több száz kilométer távolságra, ám meghamisította a méréseket, hogy az Északi-sark felfedezőjeként szerepelhessen. Erre utal az is, hogy a sark eléréséről nincs bejegyzés Peary egyébként részletes naplójában sem. Ezenkívül egy brit és egy amerikai szakértő, akik jártak az Északi-sarkon, egybehangzó véleménye, hogy a Peary által megadott mérési eredmények elfogadhatatlanok. A kutatók szerint furcsa, hogy míg Peary expedíciója az első 3 hétben átlagosan napi 21 km-t tett meg, az admirális az út utolsó szakaszán, amikor csak egy társával, majd egyedül haladt tovább, napi 42 km-t könyvelt el. Ilyen sebesség még a mai motoros szánokkal is képtelenség. Az admirális védelmezői már azt mondják: Peary a kor műszereivel valószínűleg nem is tudta hitelesen megállapítani helyzetét, s így jóhiszeműen vallhatta, hogy az Északi-sarkon járt. A sarkkutató 1920. február 20-án halt meg Washington-ban.
A müncheni születésű költő közgazdaságtant, jogot és filozófiát tanult a berlini egyetemen. Főként műfordításaiból és hírlapi kritikáiból élt. Tüdőbaja gyógyítása céljából gyakran utazott Norvégiába, Svájcba és Olaszországba. Kalandos és keserves életútján a betegség korlátozta, mégis hallatlan munkabírása volt. Verseiben a német nyelv és költészet egyik legtökéletesebb XX. századi mestereként jelent meg. Korai impresszionista hangulatlírája később az embert istennel azonosító, az ember magányát és szenvedéseit isteni méretekre felnagyító miszticizmussal telítődik. E költeményekkel ellentétben csak saját maga és baráti köre szórakoztatására írta nevét világhírűvé tevő groteszkjeit, amelyeknek első gyűjteménye Akasztófaénekek (1905) címmel jelent meg. A későbbi kötetekben (Palmström, Palma Kunkel, Der Gingganz) rendkívüli nyelvi fantáziáról, játékosságról és humorról tanúskodó verseiben a kispolgári életforma könyörtelen leleplezőjévé válik. Jeles műfordító is volt. 1914. március 31-én halt meg Meran-Untermais-ban (ma: Maia Bassa di Meraco - Olaszország).
A káptalan azért tiltakozik, mert a polgárok akadályozzák a pesti révvám és a dunai vízi vám beszedését, sőt a káptalan vámszedőit és ellenőrzésre kiküldött papjait a Dunába dobták
A hugenották Párizs kivételével Franciaországban szabadon gyakorolhatják vallásukat
Ennek értelmében Bécs elismeri Bethlent Erdély fejedelmének és eláll egyesítési szándékától, amíg az ország fő várai a török kezén vannak
Tagjai Kossuth Lajos, gróf Teleki László, Klapka György
36 utas meghal.
A császári sereg kereken 15 ezer rabló és gyilkoló katonája rohammal elfoglalja, és heteken át fosztogatja a Tiberis-parti Örök Várost. A pápa az Angyalvárba menekül. A Sacco di Roma a reneszánsz pápaság végét jelenti Itáliában. A vezér nélkül maradt sereg fosztogatásai - a vezér; Georg von Frundsberg ugyanis gutaütést kapott - pusztító orgiába csapnak át: erőszakoskodnak és kínoznak. Egy velencei beszámolóban a következőket olvashatjuk: "A pokol semmi ahhoz képest, ami most Rómában történik!" A humanista Rotterdami Erasmus így ír: "Róma nem csupán a keresztény vallás vára, a nemes szellemek táplálója és a múzsák legnyugodtabb enyhhelye volt, de egyben a népek anyja is. Bizony sokan voltak olyanok, akiknek még szülőföldjüknél is drágább, édesebb, áldottabb volt. Valójában ez nem egy város, hanem egy világ pusztulása volt." A Sacco di Roma hónapok múlva ér véget, amikor a pápa Orvietóba menekül, és a francia csapatok bevonulnak Rómába. A zsoldosok dél felé, Nápoly irányában hagyják el a várost. A Sacco di Roma I. Ferenc és V. Károly második itáliai háborújának része. Az 1526-ban létrehozott cognaci liga (Franciaország, Milánó, Firenze, Velence és a pápa) újra harcot indított a Lombardiában állomásozó császári csapatok ellen. A spanyol Habsburg-párt kérésére Frundsberg zsoldosvezér 15 ezer fős sereget toborzott, mellyel sikerült visszaverni a liga támadását. A zsoldosok, akiknek már régóta tartoztak a zsolddal és megfelelő ellátást sem kaptak, fosztogatni kezdenek. Majd Rómában kárpótoljuk magunkat! - ez volt jelszavuk.
A magyar hercegnő III. András magyar király és Fennena lengyel hercegnő házasságából született. Anyja halála után mostohaanyja, Habsburg Ágnes Bécsbe vitte. 1298-ban eljegyezték II. Vencel cseh király hasonnevű fiával, de a házasság nem jött létre. 1301-ben részt vett apja temetésén, majd Ágnes öccsével, Habsburg Henrikkel akarta összeházasítani. Néhány évvel később be akarta léptetni a königsfeldeni kolostorba, de Erzsébet a tössi apácákat választotta. A róla szóló legendában egy szenvedő királyleány alakja jelenik meg, aki a megpróbáltatásokat zokszó nélkül tűrte. Utolsó éveiben szinte teljesen megbénulva, ágyban fekvő beteg volt. Halálával női ágon is kihalt az Árpád-ház. Erzsébetet az egyház hivatalosan nem avatta szentté, de a domonkos rend boldogként tiszteli.
