Tolnai járásbíró a magyar régészet szolgálatában

A magyar régészet születése

Móra Ferenc ásatáson

A tudományos értelemben vehető magyarországi régészet első szakasza az "igazi" hazai archeológia megszületésétől, Schoenwiesner István (1738-1818) 1778. évi budai ásatásától 1876-ig tartott - áll a Magyarország a XX. században című kötetben. Ez még a kincskeresők, gyűjtők és polihisztorok korszaka volt.

Előzményének a reneszánsz ember "múltkereső", az antikvitást és emlékeit eszményítő és gyűjtő tevékenysége - Hunyadi Mátyás, majd a példáját követő főpapok (pl. Bakócz Tamás, Oláh Miklós) és főurak (pl. a Zrínyiek, Nádasdyak, Rákócziak) gyűjteményei, a bennük található görög-római és középkori érmék, ékszerek, fegyverek stb. - tekinthető. A 18. század második felétől {V-354.} megindult a tudatos műgyűjtés, s már nemcsak a főúri családok (pl. az Apponyiak, Esterházyak, Nyáriak, Pálfyak) által, hanem a felvilágosodás eszméinek hatására a református főiskolákon (Debrecen, Sárospatak, Pápa) is.

Az 1799. július 3-án, egy szerb paraszt által a bánáti Nagyszentmiklóson talált aranykincs kalandos úton még a Habsburgok bécsi Régiségtárába került, a Magyar Nemzeti Múzeum létrejötte (1802), majd az 1807. évi XXIV. tc.-kel történő nemzeti birtokba vétele új helyzetet teremtett; a régészkedő Jankovich Miklós (1772-1846) magángyűjteményét, benne az első - és általa jól keltezett - honfoglalás kori sírlelettel már ide hagyatékozta. Az intézmény alkalmazottaként Érdy-Luczenbacher János (1796-1881) 1846-ban megkezdte a rendszeres ásatásokat. Közben a tiszaszőlősi rézkori "fejedelmi" aranykincset 1839. június 13-án ismételten laikusok találták meg, kótyavetyélték el, s csak töredéke jutott a bécsi Régiségtárba, illetve a Magyar Nemzeti Múzeumba.

Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc leverését követően új folyamatok indultak el, részben a bécsi udvar politikájával szembeni ellenakcióként. Egyrészt - társadalmi kezdeményezésre - közgyűjtemények alakultak: elsőként az Erdélyi Múzeum és Múzeum Egyesület (1859), amelyet további vidéki intézmények követtek (Gyula, 1865; Nyíregyháza, Sopron, 1867; Székesfehérvár, 1873; Kassa, 1876; Mosonmagyaróvár, 1887; Pécs, Keszthely, 1898; Békéscsaba, Miskolc, 1899).

Másrészt megjelentek a régészetet valóságos tudománynak tekintő, tudományos módszerekkel munkálkodó szakemberek: Érdy Jánost a Nemzeti Múzeum Régiségtára élén követő bencés paptanár, Rómer Flóris (1815-1889), a magyar régészet atyja, Pulszky Ferenc (1814-1897), a Nemzeti Múzeum igazgatója, valamint Hampel József (1849-1913), Rómer tanítványa és beosztásaiban is utóda, a hazai bronzkori és honfoglaláskori leletek első monografikus összegzője. Ebben az időszakban kerültek napvilágra a Maros középső folyásánál fekvő Tordoson talált edénytöredékeken és pecséthengereken a legkorábbi (az újkőkori Vinča-kultúrához sorolható) Kárpát-medencei írásjelek is.

Az 1862/63. tanévtől a pesti egyetemen megindult az igazi régészképzés. Ipolyi Arnold szerkesztésében megjelent az Archaeologiai Közlemények (1860), majd az Archaeologiai Értesítő első száma (1868). A magyar régészettudomány első korszakát egy jelentős nemzetközi elismerés zárta le: 1876. szeptember 9-étől Budapesten rendezték meg a VIII. Nemzetközi Embertani és Ősrégészeti Kongresszust. Ismerje meg a magyar régészet 20. századi történetét is!

1. Kikapcsolódásként régészkedett
2. A magyar régészet születése