Keveset tudunk a német megszállás okairól

Ahogy arról még 2004-ben beszámoltunk, a történteket elemző vizsgálatok számos, a váratlanságot megkérdőjelező momentumot tártak fel. Ezek némelyike alapján nagyon valószínű, hogy a honvédség irányítói az eseményt hónapokkal megelőzően sejthették, hetekkel korábban pedig szinte bizonyosan tudhatták a megszállás bekövetkeztét.

Hitler ugyanis már 1943 késő nyarán az olasz fasiszta rendszer bukása és a kapituláció következtében attól tartott, hogy Magyarország követi az olasz példát. Már egy július 26-i megbeszélésen kijelentette: "Ügyelnünk kell arra, nehogy Magyarországon még valami disznóság történjék". A német véderő főparancsnokságának vezetési törzse 1943. szeptember 30-án készítette el javaslatát Magyarország megszállására, amelynek terve a "Margarethe" fedőnevet kapta. A végrehajtás időpontját ekkor még nem döntötték el.

Hitler 1944. február 28-án adott utasítást a hadművelet végső változatának kimunkálására. A döntő lépést a német vezetés számára sürgőssé tette, hogy a szovjet csapatok a Kárpátok közelébe érkeztek, és Magyarország stratégiai jelentősége növekedett. A Führer 1944. március 12-én adta ki a hadműveleti parancsot, amely közölte, hogy a délkeleti főparancsnokság (Von Weichs vezértábornagy) irányítása alatt német csapatok négy irányból, Budapestre összpontosítva bevonulnak Magyarországra, és a Tisza vonaláig megszállják.

A magyar politikai és katonai vezetés több forrásból is értesült az ország határai mentén, különösen a Burgenlandban és a Muraközben folyamatban lévő német csapatösszevonásokról, azonban tétlen maradt; nem számolt a megszállást eshetőségével. A március 18-i klessheimi Hitler-Horthy-találkozón eldőlt, hogy a németeknek semmiféle katonai ellenállással nem kell számolniuk. A Wehrmacht csapatai március 19-én hajnali 4 órakor lépték át a magyar határt. Délről - Belgrád térségből - 3, délnyugatról - Zágráb felől - 2, nyugatról - Bécs térségből - 1 páncélos és 1 páncélgránátos, északi irányból - Krakkó környékéről - 1 gépesített hadosztály nyomult be az ország területére. A repülőtereket ejtőernyősök foglalták el.

Március 21-én a német csapatok lezárták a még nyitott Tisza-átjárókat, amelyek többségét már az előző napon birtokba vették, és ezzel létrejött az összeköttetés az északi és a déli megszálló csoport között. A Margarethe hadművelet ezzel német szempontból teljes sikerrel véget ért. A Margarethe-törzset április 24-én feloszlatták, a magyarországi német katonai alakulatok e naptól nem a délkeleti főparancsnok, hanem a Wehrmacht "magyarországi meghatalmazott tábornoka" parancsnoksága alá tartoztak. A katonai erővel alátámasztott politikai akciót Edmund Veesenmayer SS-Brigadeführer, Hitler teljhatalmú megbízottja és rendkívüli követe vezette. Horthy elutasította azt a követelését, hogy Imrédy Bélát, a fasiszta Magyar Megújulás Pártja vezetőjét nevezze ki miniszterelnöknek. Többnapos vita után, március 23-án, Sztójay Döme berlini követ alakította meg a németeknek mindenben megfelelő magyar kormányt.

Mindezt azonban jóval összetettebb kérdésként kezeli Borhi László, aki nagydoktori dolgozata gondolatait egy évvel ezelőtt publikálta a HVG-ben. Ebből kiderül: az Egyesült Államoknak már 1943 őszén az állt érdekében, hogy Magyarországot megszállják a németek. Szerinte „mindezek fényében újra lehetne gondolni a magyar történetírás fősodrában évtizedek óta egyeduralkodó nézetet, miszerint az 1942 márciusa óta hivatalban lévő miniszterelnök, Kállay Miklós tehetetlenkedése miatt nem sikerült a kiugrás, és ezzel az ország eljátszotta a Nyugat szimpátiáját”.

A történész kutatásaiból kiderül, hogy 1944. március 16-án három angol ejtőernyős ért földet Battonyánál, akik a magyar vezetésnek hoztak ajánlatot Roosevelt-től: ha a magyarok kiugranak, szövetséges csapatok szállják meg őket. Mindezt azonban az elhárítás jelentette a németeknek, és Borhi szerint ez váltotta ki a megszállás azonnali elrendelését. Vagyis az ország megszállását ugyanúgy sikerült kiprovokálni, ahogy azt egyesek a Pearl Harbor esetében gondolják, hiszen más esetben lehet hogy később, és más körülmények között került volna sor a német megszállásra.

Borhi a cikkben élesen fogalmaz: szerinte Magyarország megszállását azért akarták elérni, hogy ezzel csapatokat vonjanak el mind a nyugati, mind a keleti frontról, ezáltal megkönnyítve a közelgő partraszállás csapatainak helyzetét.

Ha így is volt, a német megszállással új korszak kezdődött az ország életében: bár az emberek közömbösen fogadták a német csapatokat, a következő hónapok eseményei, és a fokozódó bombázások, illetve az egyre közelebb érő front mindenkiben tudatosította, hogy a háború Magyarországot sem kíméli majd.

A szélsőjobbos politikusok bevonásával felálló kabinet minden olyan lépést megtett, amit a korábbi kormányzatok fékezni vagy épp akadályozni próbáltak. Feloszlatták a baloldali és ellenzéki pártokat, a németbarát lapokon kívül mindent betiltottak, és megkezdődött a „végső megoldás” kidolgozása és végrehajtása. 1944 június végéig mintegy négyszázezer embert deportáltak: a külföldi és hazai tiltakozások hatására, illetve a német vereségek és a normandiai partraszállás hátszelével Horthy azonban 1944 július elején leállíttatta mindezt. A hamarosan megalakuló Magyar Front ellenzéki mozgolódása mellett megkezdődött a kiugrás előkészítése is, amit Románia augusztusi sikeres akciója gyorsított fel.

Mire azonban mindezt realizálni lehetett volna, a szovjet csapatok már Magyarország területén jártak, a vezérkar és a tisztikar németbarátsága miatt a kiugrás is kudarcba fulladt, és a nyilasok vették át a hatalmat, akikkel az ország elindult a sötétség felé.