"Temetőszennyezés" egykor és ma

Nemrég néhány budapesti külvárosi temetőben azzal a drámai ténnyel szembesültem, hogy történelmi s kulturális értékű, de romos állapotú sírjaink és kriptáink nem csupán halottaink meg nem becsüléséről árulkodnak, de még hajléktalanok is beköltöznek a műemléki jelentőségű nyughelyekbe.

Ezzel szemben az elmúlt évtizedekben néhány nyugati országban - köztük Angliában, s az általam jobban ismert London külvárosában - mozgalom indult a régi, 19. században épült temetők, s mára műemlékértékű sírok megmentéséért. A London körül a 19. század második felében, a városközponttól kb. 10 kilométer sugarú körben épült ún. Hét Csodás (angolul Magnificent Seven néven emlegetett) viktoriánus temető közül példaként a Highgate temetőt szeretném kiemelni, amely 2 részből áll. Az ún. nyugati temető gyönyörű sírjai közt csak vezetéses túrával lehet sétálni, míg a szintén elkerített, s így belépővel látogatható keleti temetőben szabadon barangolhatunk, s tekinthetjük meg többek közt Marx Károly sírját.

Mindkét temető jól körülkerített, őrzött, az angol műemlékvédelmi alapból s a befolyt összegekből jól karbantartott. Ugyanez elmondható egyébként a többi 6 temetőről, köztük a Nunhead kerületben levőről is, amelyben szerencsém volt idén nyáron barátnőmmel barangolni, s néhány fotót készíteni. (Ezúton szeretnék köszönetet mondani Kührner Veronikának a képekért.) Ezzel szemben a kiemelt budapesti temetőket (Kerepesi úti, Farkasréti, Új Köztemető) kivéve számos olyan pesti külvárosi temető található (pl. a cinkotai, a kisszentmihályi), amely nincsen elkerítve, s a szemétlerakóktól a sírfosztogatókon át a hajléktalanokig bárki által „szabadon látogathatók”, ami halottgyalázással ér fel.

A halál a középkorban mindennapos, tiszteletben tartott vendég volt, így a mai hedonista üzenetű reklámok által sújkolt mottók („csak a mának élj”, „ezt megérdemlem”, stb.) vaskos hárításai közepette már nehéz komolyan venni, pedig ma-holnap mindegyikünk ajtaján „bekopog”. A tanatológia francia szaktekintélye, Philippe Ariés „megszelidített halálról” beszél a középkor, kora-újkor vonatkozásában. A népesség ipari forradalom utáni első jelentős robbanását követően, a 18. századtól kezdve az emberek halottaikat a helyi templomok és kolostorokból, illetve az azok körül elhelyezkedő felszentelt, s az egyház által karbantartott, de kis kapacitású sírkertekből először a helyi közösségtől távolabbi, városok szélén fekvő kertvárosi temetőkbe helyezték el.

Ez volt az első lépés a halál szekularizációja és pszichés „távolítása” felé. A 20. századi két világháborút és a Holokausztot követően a tömegméretű halál hárítása mind elterjedtebb lett, s ezért, illetve a növekvő népesség és temetési költségek következtében mára helyszűkében főleg hamvasztásos úton temetnek. A virágtalan urnákat, kolumbáriumokat pedig jóval kevesebben látogatják, mint régen. Az újabb parcellák lombnélküli „tömeghelyek”, melyeket általában 20-25 évre váltanak meg a rokonok, s az évi egyszeri, társadalmilag elvárt halottak napján tett látogatást leszámítva sem ápolni, sem pedig gondozni nem kell azokat.

A halál hárításához aztán az is hozzájárul, hogy az 1950-es évektől kezdve az emberek többsége kórházban hal meg, ahol az elmúlást szinte észrevehetetlenné teszi, hogy az műszerek és gyógyszerek árnyékában, apró lépésekben közelít. A halott körüli teendők a 20. századra inkább praktikus, fizikai teendőkre korlátozódnak a korábbi vallásos korszakokkal ellentétben, ahol a test mellett a lélek életére-halálára is figyeltek.

A középkori keresztény Európában minden temetőt felszenteltek, s ha területén gyilkosságot vagy más bűncselekményt követtek el, akkor ezzel folt esett tisztaságán. Az egyház ezért - akár 1-2 évnyi várakozás után, és megfelelő díjazás ellenében - újraszentelte azt, de addig nem lehetett temetni oda. A középkorban a halál és a temetők az emberek és társadalmaik érdeklődésének középpontjában álltak, részben a jóval rövidebb élettartam (átlagosan max. 35-45 évig éltek az emberek, kivéve ha pestis vagy egyéb járványok, éhínségek, illetve háborúk fiatalabban meg nem tizedelték őket), részben pedig a vallás miatt.

A középkori kánonjog szerint nem csupán bűncselekmény s vérontás szennyezte be a temetőt, hanem a kiközösítettek, száműzöttek, illetve hitetlenek eltemetése is. Az 1217-es, Salisbury-ben kelt rendelet tételesen felsorolta, hogy kit nem szabad keresztény temetőben elhantolni. Az uzsorások, az egyházkerületből kiközösítettek, illetve a papok szeretői mindenképpen ide tartoztak. Az 1249-es londoni rendelet pedig kiterjesztette a tiltást az egyházi engedély nélkül házasodottakra is. Hasonlóként a párbajban elesettek sem kerülhettek felszentelt földbe, akárcsak az öngyilkosok vagy az elmebetegek. Ha mégis beszennyeződött volna a temető, akkor újra kellett szentelni azt.

A püspök vagy érsek szimbolikusan a temető kapujához rögzített sátorban szentelte meg a vizet az újjászenteléshez, de ez sokszor időbe tellett, s addig a helyet nem lehetett keresztény temetkezésre használni. Ez azonban súlyos társadalmi következményekkel járt: nem csupán a közösség normális életét zavarta meg, de a helyi egyháznak, s így áttételesen a helyi közösségnek is nagy anyagi veszteséget okozott az elmaradt temetési díjak kiesésével. Az elkövetőktől pedig komoly – pénzzel meg nem váltható –, nyilvános bűnvallást követeltek meg a szintén gyakori pénzbeli kártérítés mellett.

A középkorban az emberek gyorsabban szocializálódtak, mint manapság, s ezt a mai – sokszor a gyermekeket középpontba állító, de lassan szocializáló – fogyasztói társadalommal szemben a természetközelibb élet is ösztönözte, így a halál (részben a magas gyerekhalandóság, részben a közegészségügyi állapotok miatt) a gyerekkortól kezdve az élet természetes része volt. A mai „magányos” kórházi halállal szemben a középkorban az élet optimálisan a család, a barátok és az egyház jelenlétében ért véget, a haldoklást, a halál bekövetkeztét és a temetést a szentségek kiszolgáltatásai, és az örök élet vígasztaló reménye kísérték. A haldoklás során a figyelem középpontjában a haldokló állt, nem pedig a túlélők, mint ma.

Az emberek a temetőket sem tartották szörnyű, komor helyeknek, azok gyakran voltak társas összejövetelek helyszínei, sokszor bonyolítottak le itt találkozókat (akár üzletieket is), sőt - az 1215-ös Rouen-i zsinat tiltása ellenére - még táncoltak vagy játszottak is, amint arról tudósít több feljegyzés is. Philippe Ariés szerint a temető szó maga is inkább egyfajta szent helyre, menedékhelyre utalt. Ezt igazolja a középkorban a temetőkben kötelezően felállítandó, s Jézus kereszthalálára emlékeztető keresztek sora, illetve a temetők fallal való körülkerítése is (ez utóbbit részben az állatok, semmint az emberek elleni védekezésre tették). A halottak, illetve a temetők tiszteletét jelzi Kunt Ernő szerint az is, hogy a temetőbe való kilátogatás előtt illett megfürdeni, illetve a gyerekek nem mehettek be a temetőbe, továbbá virágot sem volt szabad hazavinni a temetőből.

A koporsós temetés csak a 18. század végén terjedt el. Korábban a koporsót csak a holttest temetőbe szállítására használták, hisz a test lebomlását a koporsó csak akadályozta. A koporsós temetés Michelle Vovelle szerint a halál szekularizációjával párhuzamosan került előtérbe. Hasonlóképpen a 19. századtól kezdve a kertvárosokba települő temetőkben már a síremlékek, s azok karbantartása, rendszeres látogatása is jelentős szerepet játszott, ezekre rendszeres rendeleteket hoztak. Ez egybeesett a városokban a vallás fokozatos visszaszorulásával, a temető látogatása így a templomba járást pótolta részben, s átmenetileg.

Londonban az első, városfalon kívüli, ún. kertvárosi temető 1714-ben Bloomsbury-ben nyílt. 1815-ben nyitotta meg Párizsban kapuit a külvárosi temetők sorában Európában mintaértékű Pere Lachaise temető. Az 1830-as kolerajárványt követően pedig 1832-ben Angliában külön parlamenti törvényt hoztak külvárosi temetők létrehozására. 1836-ban külön erre a célra magántársaság alakult Londoni Temetők Társulata néven. Eztán alakították ki Londonban a később fogalommá vált, ún. „hét csodás” kertvárosi temetőt: Kensal Green (1833), Norwood (1837), Highgate (1839), Abney Park (1840), Brompton (1840), Nunhead (1840) and Tower Hamlets (1841) kerületekben.

Magyarországon a templom körüli temetkezés a török megszállás idején szűnt meg, az első kertvárosi temető az 1790-es években nyitotta meg kapuit a pesti Váci úton, s 1849-ig működött. Magyarországon is a 19. század második feléből származnak a nagyobb befogadóképességű kertvárosi temetők. A Kerepesi úti temetőt (1847) némi késéssel az Új Köztemető (1886), illetve a Farkasréti temető (1894) követte. A Kerepesi úti temetőben is az első temetésre a rossz közlekedés miatt csak megnyitását követően két évvel később, 1849-ben került sor, fallal pedig csak 1861-ben kerítették körül. A középkori Laktanya utcai zsidótemető bezárását követően a 20. századtól a pesti zsidókat a Kozma utcában temették el.

A temetési menet nem csupán a halott végső nyughelyére kísérését jelentette, hanem a közösség és a társadalom rendjének megerősítését is. Ezt a számos szín, s egyenruha adta szimbolika is elősegítette. A középkorban a temetési menet a halott földi útját is megjelenítette szimbolikusan, vagyis a temető felé haladva útba ejtette a halott szülőhelyét, illetve egyházkerületét is. A mai, a ravatalozótól a nyugvóhelyig tartó temetési menet tehát „rövidített” útvonal, s a gyászolók egységes fekete viselete nem segíti a hierarchia megjelenítését. A közös fekete ruházat csak a gyászban osztozás összetartó erejét testesíti meg, és a gyászolót a közösség megtartó erejével segítő halotti torokat is mind ritkábban tartanak.

A gyász a középkorban kettős célt szolgált: egyrészt a gyászoló családnak adott teret a nem mindig valóban megélt veszteség kimutatására, másrészt a rákényszerített társadalmi szerepvállalással (tor, rokonlátogatások, sírlátogatás, gondozás stb.) segített az özvegynek, illetve a gyászoló hozzátartozóknak a közösségbe való visszatérésben. Miközben a 19. századtól kezdve a gyász „hisztérikusabb” formát öltött, a halált mindinkább a túlélő veszteségeként tekintették, s mind kevesebb figyelmet fordítottak az elhunytra. Már a halált sem inkább az eltávozó egyéni végállomásának tekintették, hanem inkább a másik elvesztéseként élték meg. Részben ez áll a 19. században a sírkultúrák és temetőlátogatások felvirágzásának hátterében. A temetők egyre népszerűbb helyek lettek: egyszerre funkcionáltak parkként és múzeumként. A temetőkben neves emberek kiemelt, „hősi” temetéseket és sírokat kaptak, később pedig külön hősi temetőket is létesítettek. Ma Londonban a „hét csodás” viktoriánus temető egyikében-másikában sétálgatva ennek a részleges reneszánszát vélhetjük felfedezni.

Amíg az „örök” békében nyugvás eredetileg száz évre vonatkozott, majd az évszázadok során az „örök” értéke 50 évre olvadt, mára csupán 30 vagy 20 évet jelent. Hasonlóan sokkoló lehet, hogy a haldokló végakaratát sem mindig teljesítették örökösei. Egy szélsőséges példa erre az angol középkorból: II. Edward a Westminsteri Apátságban helyezte végső nyugalomra apját egy nem túl díszes temetés során. Pedig I. Edward végakarata eredetileg az volt, hogy szívét vitesse fia Palesztinába, csontjait pedig vigye magával a skótok elleni csatába...

A végrendeletek középpontjában az újkortól - a középkori szokásokkal ellentétben - nem az elmondott imák, misék révén a halottak lelkéről való gondoskodás, hanem a világi javak elosztása áll. Manapság egyre kevésbé illendő a gyászévet is megélni. A túl mély és hosszú gyász manapság már nem együttérzést, hanem inkább gyanakvást ébreszt a környezetben: egy bizonyos szint felett a gyászolót szinte elborult elméjűnek tartják. Azokban az országokban, ahol a „halál forradalma” teljesen végbement, a sírokat ma már nagyon ritkán, vagy szinte sosem látogatják. A hamvasztás is a testtől való megszabadulást, s annak gyors elfeledését segíti elő, a temetőkbe történő „zarándoklat” pedig ma már a múlté.

Angliában a temetést az 1974-es, illetve 1990-es környezetvédelmi törvény hatályos szabályai szerint kezelik, vagyis az emberi holttest „környezetszennyező” faktor: veszélyes hulladék. Vagyis elég messzire kerültünk az élet, a halál és a temetők szentségétől mára.

Pedig a halottak köztünk élnek, s ha többet törődnénk velük, s jobban tisztelnénk emléküket, valamint a békés nyugalomhoz való jogukat, tán ránk is jobb sors várna. Ezért lenne nagyon fontos a halál jelentőségének újrafelfedezése, s a halottak nagyobb tisztelete, a temetők mielőbbi bekerítése, gondozása és megőrzése. A sírok műemlékvédelmébe fektetett idő s pénz messze nem mondható kidobottnak, irónikusan fogalmazva: jövőnk záloga. A temetők fizikai és lelki szennyezése a környezetszennyezéshez fogható, csak jóval ritkábban hallunk róla azegyéni és társadalmi hárítások miatt.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 10% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

9 945 ft 8 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

­nyár
Múlt-kor magazin 2015

• Az amerikai elnökök rettegett ellensége: a "húszéves átok"
• Különös kapcsolatban állt az égiekkel "Erdély Gödöllője"
• „A halál oka ismeretlen” - rejtélyes halálesetek a szocializmus évtizedeiből
• Aki egy ültő helyében száz kisfröccsöt is megivott
• Különös halálesetek a tudomány és a művészet világából
• Férfiaktok és romantikus novellák - hét diktátor furcsa hobbival
• Mit keresett Buffalo Bill Magyarországon?
• Ami kenterbe veri a Trónok harcát: Árpád-házi rémhistóriák
• Az athéni, akinek a fejére esett egy teknős