Dán telepesek és rabszolgatartók

Trankebar erődje

A koppenhágai egyetem történésze, Ole Justesen szerint „Dánia gyarmatosító múltja nem számít a büszkeséggel előadott történetek közé.” A dán telepesek ugyan nem hajtottak végre tömegmészárlásokat, nem gyújtották fel a helyi lakosság falvait, de nagyjából 100 éven keresztül (1700 és 1803 között) összesen mintegy százezer rabszolgát szállítottak az Aranypartról, a mai Ghána területéről az Atlanti-óceánon keresztül a Nyugat-indiai területekhez, illetve a Karib-tengeri szigetvilág dán cukorültetvényeire.

„A dánok vigyáztak a rabszolgákra, mert értékes árucikknek számítottak” – állítja a dán történész, bár ebben persze korántsem az emberbaráti szeretet vagy a társadalmi igazságosság eszméje vezérelte őket. Sőt, Justesen talált olyan dokumentumokat is, melyek szerint dán rabszolgatartók a menekülni próbáló rabszolgákat lábuk levágásával büntették. „Ez persze semmi azokhoz a kegyetlenkedésekhez képest, melyet például Belga-Kongóban alkalmaztak” –véli a dán gyarmatok múltját kutató történész. Az aranyparti dán erődhöz gyakran érkeztek afrikai zsoldosok, hogy rabszolgákat értékesítsenek a rivális törzsek soraiból. Ez megszabadította a gyarmatosítókat a kezdetben sikertelen rabszolga-felhajtás feladatától is.

Hideg gyarmatok

Dániának három úgynevezett hideg gyarmata volt: Izland, illetve a ma is Dániához tartozó, de önálló közigazgatással rendelkező Grönland és Feröer-szigetek.

A Feröer-szigetek lakóit egészen addig kinevezett kormányzó irányította, mígnem 1849-ben kaptak két képviselőt a dán parlamentben. A második világháborúban Anglia az északi-tengeri útvonal védelmére hivatkozva megszállta a szigeteket. 1948-ban a dán parlament teljes körű önkormányzati státuszt adott: a szigetek a dán királyság részei maradtak a külügyi, hadügyi és pénzügyi döntések tekintetében.

Grönlandot 1729-ben szerezte meg Dánia. 1979-ben belső autonómiát nyert el és automatikusan tagja lett az Európai Közösségnek. A halászat feletti független ellenőrzés szabályozásáról folytatott vitái miatt Grönland - eddig egyedüliként - 1985-ben kilépett az Európai Közösségből.

Izland 1874-ben nyerte el részleges önkormányzatát. 1918-tól Dániával perszonálunióban működött, mígnem 1944-ben független köztársasággá vált.

Meleg gyarmatok

Dániának három úgynevezett meleg gyarmata volt. Az afrikai, illetve a kelet- és nyugat-indiai gyarmatosítás a malária és a sárgaság miatt egyáltalán nem volt kényelmes vállalkozás.

Aranypart majdnem 200 éven át - 1658 és 1850 között - dán fennhatóságú gyarmat, a rabszolga-, arany- és elefántcsont-kereskedelem egyik központja volt. Többnyire 40-60 – a csúcsponton összesen száz – dán telepes lakott az Aranyparton. 1874-től brit protektorátusként működött egészen 1957 március 6-ai felszabadulásáig, amikor Ghána néven, mint az első afrikai ország elnyerte függetlenségét a Brit nemzetközösségen belül.

Dánia három nyugat-indiai szigetén, a Kis-Antillák legnyugatibb szigetein (St. Croix, St. Thomas és St. Jan) cukornád ültetvényeken dolgoztatták a rabszolgákat. A Kolombusz második útján felfedezett három vulkanikus sziget az 1600-as évek elejétől 1917-ig tartozott dán fennhatóság alá, ezalatt a cukor-, a rum- és a rabszolga-kereskedelem egyik virágzó központja volt. Ekkor a Panama-csatornához vezető stratégiai tengeri útvonalak biztonságának megőrzése érdekében az Egyesült Államok 25 millió dollár értékű aranyért megvásárolta őket és azóta Virgin-szigetek néven emlegetik.

Dánia kelet-indiai gyarmatainak központja a textilkereskedelméről ismert Trankebar kis városa volt, mely 1616 és 1845 között tartozott dán fennhatóság alá. Később ez is brit tulajdonba került.

Justesen számításai szerint a dán gyarmatokon dolgozó százezer rabszolgából 85 ezret már dán hajókon juttattak el a megszerzett ültetvényekre. A tömeges szállítás során kezdetben a rabszolgák mintegy 15 százaléka esett áldozatul, noha a halálozási arány később felére csökkent. Mindazonáltal a dán gyarmatosítást kutató történészek máig vitatják a számokat.