Címerek emlékeztettek az elhunytakra

A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti sorozatának első kötete még 1936-ban hagyta el a nyomdát. A II. világháború végéig olyan munkák jelentek meg, mint Kozáky István a haláltáncokkal foglalkozó három kötete, vagy Szabó Kálmán az alföldi magyar nép anyagi kultúráját taglaló opusza. A kommunista hatalomátvétel nem kedvezett a reakciósnak titulált művelődéstörténeti kutatásoknak, a sorozat is hosszú hallgatásra ítéltetett. A kilencvenes évek elejétől a kezdeményezés új erőre kapott: sorba jelentek meg az izgalmas témákat tárgyaló munkák.

Baják László, a Történeti Tár munkatársa, a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményeiben őrzött címeres halottas emlékeket vette górcső alá. A halotti vagy temetési címerek a középkori címere halotti pajzsok leszármazóinak tekinthetők. A címeres halotti emlékek (epitáfiumok) két alapvető típusuk alakult ki. Az egyiket a templom falára függesztették fel, ez állított emléket az elhunytnak, felhívta az élők figyelmét az imádkozásra. Mivel ezt maradandó emléknek szánták, ezért többnyire fából faragták ki, festéssel, aranyozással ékesítették. A másik típus szerepe voltaképp a gyászszertartásra korlátozódott. Anyaga papír vagy selyem, erre festették, vagy hímezték a címert, illetve a feliratokat. A szöveg az elhunytat azonosította, felsorolta rangját, tisztségeit, kitüntetéseit.

A Magyar Nemzeti Múzeum már a 19. században is gyűjtött halotti címereket, egy részüket a Magyar Történelmi Képcsarnok őrizte, más részük az egykori Legújabbkori Történeti Múzeum integrálásakor jutott az intézménybe. Három címer - Deák, Kossuth, Apponyi - közvetlenül a ravatalról kerülhetett a múzeumba. Gyarapodott a gyűjtemény az Iparművészeti Múzeum átadásának köszönhetően, de aukción is sikerült értékes darabokat megvásárolni. A tárgyak külön gyűjteményekbe sorolták be, amely jól tükrözi a muzeológusok időnkénti tanácstalanságát. A kötet legalább papíron megteremtette a tárgytípus egységét.

A halotti címerek használata a középkorban is kimutatható. A 14. századtól rendszeresen ábrázolják a sírköveken az elhunyt lovag pajzsát, fegyverzetét vagy zászlaját. Károly Róbert temetési menetét leíró krónika beszámol az uralkodó tetemét kísérő fegyveres vitézekről. Az 1456-ban meggyilkolt Cillei Ulrik családja megfelelő módon gondoskodott a főúr elhantolásáról. A gyászszertartás idejére épített oltárhoz négy címeres zászlót vittek, mindegyikhez egy címerpajzs és aranyozott sisak tartozott. Párizsban őrzik Mátyás király halotti pajzsát, amelyet még Napóleon csapatai Bécsből vittek a francia fővárosba.

A kora újkori halotti emlékekkel a szakirodalom szerencsére bővebb terjedelemben és sokrétűen foglalkozott. A legrangosabbak temetésekor nagyon összetett rituálét valósítottak meg, ennek során nagyon komoly szerep jutott a zászlóknak és a címereknek. A múzeum négy selyemből készült címeres epitáfium zászlót őriz a 17. századból, illetve a 18. század elejéről. Ezek az emlékek ma már ritkaságnak számítanak. A 19-20. században a halotti címer használata egyre szélesebb körben terjedt el. Ugyanakkor a temetési szertartások egyszerűsödtek, az előkészítés már csak néhány napot vett igénybe. A nagy, reprezentatív temetéseket a politika diktálta, igaz, Deák Ferenc vagy Kossuth Lajos ravatalánál a címerek szerepeltetése már csak mellékes jelentőségű volt.

A bevezető tanulmány után az emlékek katalógusa következik, amely címeres halotti zászlók, epitáfiumcímerek, halotti címerek 17. század, halotti címerek 18. század, halotti címerek 19-20. század felosztásban mutatja be a tárgyakat. Ezen belül a fő rendező elv a kronológia (az elhalálozás ideje), majd nagyon szerteágazó és részletes elemzést olvashatunk. A tárgy pontos leírása után a bekerülés körülményei kerülnek bemutatásra. A szerző közli és feloldja a halotti címerek feliratait. Külön örvendetes, hogy a "tulajdonosról" is bőséges archontológiai és genealógiai adatokat tudhatunk meg. A gazdag képanyag tanulmányozásával pedig magunk is meggyőződhetünk a címeres emlékek különleges értékéről.

A Magyar Nemzeti Múzeum címeres halotti emlékei. Összeáll.: Baják László. Budapest, 2007. 154 oldal (Bibliotheca Humanitatis Historica XIX.)