56-os menekültek Jugoszláviában

A menekülések személyes történetei

A jugoszláv határvonal őrzése az 1960-as évek elejéig a bajmoki határőrzászlóalj-parancsnoksághoz tartozott. 1956 novemberében egy nagyon hideg, esős éjszakán Stefánovics Antalék határhoz közeli Versányszki-dűlőnél lévő tanyájához hattagú család érkezett. A menekülő család a tanyatulajdonostól tudta meg, hogy már Jugoszláviában járnak. A háziaktól kaptak azonnal teát, ételt és pihenésre helyet is. Nem sokkal ezután újabb csoport érkezett, rövid beszélgetés után folytatták útjukat a dűlőúton, és csak egy kucsmát kértek a háziaktól.

Menekült hazaküldött fényképes képeslapja

Garajszki Sándorék tanyája is a határ menti övezetben volt. Visszaemlékezése szerint az első menekültcsoport 1956 novemberében érkezett hozzájuk a szállásra. Az első csoportban 8-10-en lehettek, és reggel érkeztek. Ezeket az embereket, akárcsak az utánuk következőket is, a kaszárnyához irányították. Ott be kellett diktálniuk adataikat, illetve igazolniuk kellett a kilétüket.

A bajmoki iskola tőszomszédságában épült, lóistállókkal övezett kaszárnya parancsnoka Jovo Repac kapitány elmondta, egy alkalommal egy fiatal házaspár érkezett, s ez a pár nem kevesebb, mint tizenhét kiskorút, illetve gyermeket hozott magával. A csoportot ő fogadta be saját lakásán, majd a szövetkezeti otthonban adott nekik szállást. Élelemmel és ruházattal is ellátta a nagycsaládot, majd néhány napi itt-tartózkodás után Bajmokra, onnan pedig Palicsra szállították őket. Gracza Ferenc szüleinek a tanyája a Sári-dűlőn volt. A menekülthullám kezdetétől hosszú időn át nem volt olyan éjszaka, hogy az éj leple alatt ne érkezett volna 2-3 család is a tanyájukra. Náluk ennivalót és teát kaptak, majd rövid pihenő után a kaszárnyához vezette őket a házigazda. Megvárta, amíg elintézik a formaságokat, majd a csárdához mentek. Ez többször is megismétlődött. Egy alkalommal a zöldhatáron egy grófi származású család érkezett - később Olaszországban telepedtek le -, akik a későbbiekben néhányszor levélben jelentkeztek. A madarasi csárdánál volt a gyülekezőhely, a menekültek itt vártak a további utasításra, a továbbindulásra. Voltak menekültek, akik nem is tértek be egyetlen tanyára sem, hanem egyenesen a csárdához mentek.

Menekültek képeslapja

Borics József a madarasi csárdatulajdonos fia elmesélte, hogy a csárdához november közepétől érkeztek Magyarországról a megtorlás elől menekülők. Előbb mindenkinek a kaszárnyában kellett jelentkeznie. A kaszárnyában való jelentkezés után a madarasi csárdához irányították őket. A csárdánál megmelegedhettek, valamint teán kívül élelmet, ruhát és lábbelit is kaptak a tanyasiaktól. Minden reggelre vagy 20-30 csoport jött össze, a katonaság és a határőrök korrekt magatartást tanúsítottak irántuk, a lakosság pedig kimondottan segítőkész, megértő és rokonszenvező volt a menekülőkkel.

A madarasi tanya

A madarasi tanyasi határrészben lakók készséges magatartása abban is megnyilvánult, hogy a hadseregnél tolmácsolást is vállaltak és a kaszárnyánál is teával látták el a menekülteket. A csárdából mindennap a délelőtti órákban a helyi szövetkezet pótkocsis traktora szállította a menekülteket Bajmokra, az ottani rendőrállomásra. Adataik fölvétele után a palicsi gyűjtőközpontba irányították őket. Minden bizonnyal voltak olyanok is, akik egyenesen a rendőrségen jelentkeztek, vagy maguk mentek Palicsra. A Bajmokra érkezők között azonban olyanok is akadtak, akik családegyesítés céljával érkeztek Jugoszláviába. Ekkor telepedtek itt le Bárdosék, Fábiánék, Kollárék, Frankék, Hegyiék, Probojcsevicsék, Gyetvaiék és sokan mások.

Természetesen Pécs felől is igen jelentős menekültáradat hullámzott át a határon, akiket ideiglenesen a mai Horvátország területén (pl. Eszék) szállásoltak el. A forradalom után még hónapokig ellenálló mecseki láthatatlanok szabadságharcos csoportját a későbbiekben szintén Szabadkára szállították.

1. A titóvillától a szövetkezeti befogadóotthonig
2. A menekülttábor mindennapjai
3. A menekülések személyes történetei