A kora újkori Anglia színes és szagos világa

A könyv Anglia múltjába kalauzol, ahol az emberek reggelire nem teát ittak, hanem sört, dolgukat pedig az utcán végezték, és fogalmuk sem volt a metodizmusról, a mértékletességről. Az egyes fejezetek címéből (Rühes, Penészes, Lármás, Mocskos, Piszkos) pedig rögtön következtethetünk a bennük olvasható tartalomra is.

Emily Cockayne nem csak Londonról ír, hanem elvisz minket Oxfordba és Bathba, valamint egy 2000 lakosú faluba az Irwell folyó partján, amelyben alig egy tucat utca található legelőkkel és gyümölcsösökkel körülvéve, és amelyet ma Manchesterként ismernek. A történésznő kutatásai során rengeteg naplót, levelet és eddig alig ismert iratot dolgozott fel. Az egyik érdekesség Edmund Harrold, manchesteri parókakészítő naplója volt, amelyben szorgalmasan feljegyezte szexuális életének minden mozzanatát.

Samuel Pepys híres naplójából Cockayne azt emelte ki, hogy "Pepys nem az a fajta férfi volt, aki nagy ügyet csinált abból, ha egy hölgy véletlenül ráköpött a színházban - feltéve persze, hogy a hölgy csinos volt." Ez sok mindent elárul Pepysről és a restauráció-korabeli Londonról, ahol még a legelőkelőbb hölgyek is akkor köptek, amikor akartak, és senkinek nem volt joga rájuk szólni.

A szabad angolok személyes szabadságához tartozott, hogy ott szemeteljenek és végezzék a dolgukat, ahol akarják, de ez a jog a valóságban mindenki számára jelentős problémát okozott. London utcái tele voltak véres állattetemekkel, belsőségekkel, nyers bőrökkel és mindenféle ocsmánysággal. A Gray's Inn jogászkollégium közelében található Mount Pleasant például az egykor ott állt trágyadombról kapta nevét (ma a Guardian szerkesztősége áll azon a helyen).

Egyetlen helyet sem tiszteltek. A westminsteri temető például állandóan tele volt állati maradványokkal, mivel a helyi mészárosok odahordták a mészárszék hulladékát. A tímárok és szappanfőzők tevékenységének undorító mellékterméke is a város utcáin landolt. A probléma enyhítésére szemételhordókat alkalmaztak, akik szekerekkel szállították el a "legundorítóbb szemetet és ürüléket."

A látvány és szag mellett egy csomó, számunkra elképzelhetetlen zaj is létezett: például ilyen volt a "spárgaárusok vagy a sokkal közönségesebb káposztaárusok szakadatlan, idegesítő kántálása". Jonathan Swift, aki egyébként jóindulattal viseltetett embertársai iránt, egyszer azt kívánta, hogy bárcsak "a legnagyobb káposzta megakadna az egyikük torkán." És ott voltak még a vándorköszörűsök, akiknek köszörűkövei olyan "csikorgó hangot" hallattak, amelybe "a test beleborzongott és beleborzadt", valamint a bádogosok állandóan csörömpölő rézüstjeikkel és edényeikkel.

A könyvből egyben az is kiderül, hogy a levegőszennyezés sem az ipari forradalom újdonsága volt, hiszen az angol városokban már akkoriban is rengeteg szenet égettek, bár a szegényebbek inkább fát használtak. Ehhez jött még a malátakészítők, sörfőzők és kovácsok műhelyeiből felszálló füst, valamint a kelmefestők által használt kék festék kellemetlen szaga, amelyek együtt egy erős és mérgező keveréket alkotott a város szívében. "Ezeket a tevékenységeket manapság messzire, távoli ipari területekre száműzik, lehetőleg Kínába" - jegyzi meg a könyv írója. Mindent egybevetve ez a kor rendkívül színes volt, de egyáltalán nem volt barátságosnak mondható.

Emily Cockayne : Zűrzavar: Szenny, zaj és bűz Angliában (Filth, Noise and Stench in England), 1600-1770 (Yale University Press 355pp £25)