Műcsarnok háborús bunkerben

A 16 méter magas betontömb valamikor akár háromezer embernek is menedéket nyújtott a légitámadásokkal szemben. Boros `első látásra beleszeretett`, amikor 2003-ban feleségével, Karen Lohmannal együtt helyet keresett műkincsei számára.

"Ez nem lesz múzeum, hanem a saját lakásunk marad" - közölte Boros, aki egyúttal penthouse-lakást építtetett magának a bunkerben. Gyűjteményét azonban vezetéssel megtekinthetik az érdeklődők.

A bunker még néhány évvel ezelőtt Németország egyik legtekintélyesebb technoklubjának adott helyet. A "kudarc jelképének" - ahogyan Boros a harmadik birodalomból fennmaradt óvóhelyet elnevezte - átépítése után háromezer négyzetméter nagyságú kiállítási terület létesült, amelyen eddig nyolcvan szobrot, fotót és berendezési tárgyakat állítottak ki, köztük egy óriási, hangtalanul ingázó harangot (Kris Martin) és egy hatalmas üvegautót (Olafur Eliassan). Boros szerint a művészek maguk "hódították meg" és alakították ki a helyiségeket.

Boros gyűjteménye mintegy ötszáz alkotásból áll. "Olyan művészeti tárgyakat gyűjtök, amelyeket nem értek" - mondta és hozzátette, hogy a dekoratív művészet nem érdekli. Tizenkilenc éves volt, amikor az első Beuys-művet megvette, amely még ma is tulajdonában van.

A Friedrichstrassei pályaudvartól nem messze található archaikusnak tűnő betonkolosszust a második világháború után a Vörös Hadsereg előbb hadifoglyok elszállásolására, majd déligyümölcs raktározására használta. A kilencvenes években szexpartik színhelye volt. Boros semmit nem akar rajta megszépíteni, és azt tartja, hogy az "épületnek ezután is gondolkodásra kell késztetnie".

(Múlt-kor/MTI)